Címke: Önreflexió
-
A sorok között poroszkálok. Kesze-kusza gondolatok gomolyognak a fejemben. Nincs se elejük, se végük. Mind egy szálon, a tétovaság, a figyelmetlenség, meggondolatlanság szálán futnak. Valahogy a sivár halmot is virágossá lehet varázsolni, persze csak kemény munka árán. Hát igen, a kemény, meg a munka, nálam ez a kettő sosem tudott együtt működni. Minden növény,…
-
Reggel van. Kijelentésem végeláthatatlanul igaz. Mivel mindennek kezdődnie kell valahol, hát kezdődjék keleten. Arany szeméből hullik arcunkba reggeli ébresztő, enyhén bágyadt fénye, ami akaratlanul is éberséget csal az emberi szemekbe. Ha lenne szobámnak ablaka keleten, ez velem is így történt volna. Így viszont megaludhattam háborítatlan nyugalommal ameddig akartam. Ez nálam csak 9-10-ig tart. Különben…
-
Te! Szeretnéd a szemedben égni látni romlandó lelkedet? Talán? Igen? Vagy nemigen? Gondolkodj. Bólintottál… Hát akkor hadd lobogjon… máglyán, kévén, csontszáraz fákon, pokoli lángon. Ahogy elhamvadhat a test, úgy pusztulhat a lélek. Mert itt van, mert eljött a hitetlen élet. Megszűntek a csodák, megszűntek a hangok. Lett helyettük hazugság, méltatlan emberi rangok. …
-
Fondorlatos cselszövések… Kaktuszos fejsze, csorbított kapa és kasza… Szörp, tüskék nélkül… Az igazságot szomjazza, érdes markok tengernyi sora… A közelben mossa a Partokat… Korbácsot ragad, a szitkokat záporozók kórusa… Görcsösen, a hátakon csattan… Kínok között, az összetört testek összerogynak… Ha, elkezdődik az utazás… Csónakokon, csoportokba verődve kelnek majd át… Nevek nélkül, sőt minden nélkül… Egy…
-
Hóvirágos ablakú házak közül kikandikáló levéltelen fák úsznak el a szem előtt a félig olvadt szürkévé vált hó ette rozsdabarna tájon. Tömeg van. Tömeg volt a megállóban és most a villamoson is. Feketék, fehérek, szürkék, barnák, pölyhösek, szőrösek, érdesek, újak és kopottak. Utaznak a kabátok, a cipők, a sálak, a sapkák, a kesztyűk, a táskák…
-
Van néhány olyan pillanat, amelyik örökre megmarad az ember emlékezetében. Az egyik ilyen pillanat az, amikor összeütközik az anyai szeretet, a gyermeki daccal. Azt hiszem gondolkodónak születtem. Máshoz nincs tehetségem, csak az elméletek, következtetések szövögetéséhez. Amikor kinézek az ablakon, csak egy kietlen pusztaságot látok. Mintha önmagamba tekintenék. Egy végtelen égszínkék sivatag. Csalhatatlan szépségét…
-
A kavargó viharok kellős közepén, valami fogant. Valami, ami nem is olyan csúf, sőt inkább szép, alakos. A légből, gondolatból sarjadt. Vizet még sosem látott, mégis tisztább bárminél. Megrontatlan gyönyörűség. Kegyeltje mindennek, ami feljebbvaló. Mozdulatlan, dermedt. Ha ráz a hideg, és rá veted a tekinteted, tested lángba borul. Ha verejtékezve lángol a tested, és…
-
A mérhetetlenség érzete olyankor kerülgeti az embert, amikor a düh, az idegesség, az alkohol okozta mámor, összekeveredik a feszélyezettséggel. A mérhetetlenség az ami most eltölti a kietlen pusztaságban kóborgó, lángoló lelkemet. A rozsdásan ragyogó lenyugvó nap fényében, délibábként hat; tüskéivel együtt. Két karjával, a messzeségben olybá tűnik, mintha élne, mintha járna, mintha átölelne. …
-
Megöl, megölel, majd betakar egy falevél. Elfed az avar. Nem e világi tar fejek világlanak csak a sötétben, délibábként visszatükröződő marcona csillagok fényében. Egyetlen egy lépés maradt még. Egyetlen egy, ahol még tiszta marad a cipellő. Mindenütt csupa mocsok, szenny. Senki nincs, ki eltakarítaná. Anyag. Fehér. Röptető. Fenn a tetőn. Univerzum. Mindenség. Szentség.…
-
Tavaszodik és a vágyaim elszabadulnak. Tőlem. Szárnyra kapnak a napsugárral átitatott kackiás szélben. Megült szemekkel, rezdületlen, bambán bámulok rájuk. Harmat cseppen reggel, fodrozza a lelkem tavát. A testem mozdul. Üresen kong. Nem kap utánuk. Testem mozdul, a talpam a szőnyegre toppan felkavarva az álló port. Testem indul, előre, életem körében. Alkonyatkor megáll. Leül. Hátrahuppan. Egyedül…