Belső tükör: dac, szeretet és az önfelismerés
Ez az írás egy személyes, irodalmi reflexió az önazonosság kereséséről, ahol az emlékek, a belső képek és a kimondatlan vágyak egymásba olvadnak. Egy gondolati párbeszéd arról, hogyan próbálja az ember megérteni saját természetét ott, ahol a válaszok már nem szavakban, hanem csendben születnek meg.
Van néhány olyan pillanat, amelyik örökre megmarad az ember emlékezetében. Az egyik ilyen pillanat az, amikor összeütközik az anyai szeretet, a gyermeki daccal.
Azt hiszem gondolkodónak születtem. Máshoz nincs tehetségem, csak az elméletek, következtetések szövögetéséhez.
Amikor kinézek az ablakon, csak egy kietlen pusztaságot látok. Mintha önmagamba tekintenék. Egy végtelen égszínkék sivatag. Csalhatatlan szépségét néha elhomályosítja, a drasztikus méreteket öltő szürke hályog. Olykor meg a vér rozsdaszínű árnyalatai tündökölnek rajta. Hát ilyen vagyok én legbelül.?!
Csak csendben kívánom ott benn a lehetetlent.
Nem vagyok egy Odüsszeusz, sem egy Herkules, sőt a titánok közül való sem vagyok. De ami a legfontosabb, úgy vélem, hogy a maga nemében… hát nem is tudom, ilyennek születtem.