Címke: Rövid
-
Futkosó gondolatok szikráznak a levegőben. Rengeteg, mint csillag az égen. Már csak le kellene szakítani egyet-egyet. Elérni őket, elérni az égi fényt. Közéjük magasodni és egyként ragyogni velük. Oldalfényben a nap, mint valami mellőzött gyerek. Csalogat, hogy végre rá is vessen az ember egy sanda pillantást. Vár. Huncutkodik. Hol eltűnik, hol fölbukkan. Játssza az eszét.…
-
A vágyakozás olyan, mint ködben haladni előre. A közel rejtelmes, a távol sejtelmes. A fátyolos tekintetben, szürke színnel szegett szélek közt elmosódott ábrándos színek tompa árnyai járnak táncot. Alakjuk a távolban aránytalan és árnytalan, míg közelről árnyaltan arányos. Alakok és emberek, állatok és mozognak. Egy csiga háza roppant az egyhangú barna bakancs talpa alatt. Kemény…
-
Tegnap születtem.Holnap halok meg.Ma élek szüntelen.Álomölő a nevem.Előbújok, mikor fáj.Megjelenek, mikor úgy érzed, nincs tovább.Búval érkezem.Megölellek.Rád telepszem.Könnyezel, és én simogatom az arcod,miközben zavaros gondolataid közt matatok.Látom a vágyaid,elporlasztom az álmaid.Eltölt a megnyugvás,miközben eluralkodik rajtad a lemondás.Nem nyúzod tovább magad hasztalan,szürkébb leszel ugyan,de nem boldogtalan.Álomölő a nevem.Ma hozzád érkezem.
-
Tavaszodik és a vágyaim elszabadulnak. Tőlem. Szárnyra kapnak a napsugárral átitatott kackiás szélben. Megült szemekkel, rezdületlen, bambán bámulok rájuk. Harmat cseppen reggel, fodrozza a lelkem tavát. A testem mozdul. Üresen kong. Nem kap utánuk. Testem mozdul, a talpam a szőnyegre toppan felkavarva az álló port. Testem indul, előre, életem körében. Alkonyatkor megáll. Leül. Hátrahuppan. Egyedül…
-
Az egyik legfurcsább szófordulat az örökkévalóságot jelentő időtlen időkig kifejezés. Azért furcsa, mert megcáfolja és nem fokozza önmagát úgy, mint például a halálnak halálával halsz. Az örökkévalóság ebben az értelemben a mindenkor és mindenhol való, az időtől független jelenlétet jelöli. Ezért érthetetlen az, hogy miért használjuk az említett szófordulatainkat olyan események körülírására, ami meghatározhatatlanul hosszú…
-
A frusztráció az, amikor az ember egyedül akar lenni, azonban kénytelen-kelletlen el kell viselnie a másik jelenlétét, ugyanakkor nem is emel szót a kívánsága mellett. Némán tűr és szenved. Az idegesség hátborzongató bizsergető érzése akkor jelentkezik, amikor a másik nem csak ott, hanem jelen is van. Mögöttünk. Figyelve minden egyes mozdulatunkat. Megvonogatjuk a vállunkat. Tekingetünk…
-
Feltörni és letörni sokféleképpen és sokmindent lehet. Fel lehet törni a tojást, a széfet, a karriert, de a kedvet azt nem, azt csak lefelé lehet vinni, a kedvet csak letörni lehet. Kivéve, ha rajtunk van az utcai arcunk, amit sokáig hosszasan a tükör előtt gyakoroltunk; az az arc ez, ami a leginkább semleges. Nem mosolyog,…
-
Az életünket csavarok tartják össze. Pont olyanok, mint amilyenek csökönyös szilárdsággal rögzítik a villamosok fogódzóit. Állnak, mereven. Tűrnek, halkan. Fel sem sikítanak a rángatózó tömegek fogódzó ujjai alatt. Csavarok vagyunk a társadalmunk céltalanul robogó villamosában. Csavarok vagyunk. Erőteljesen berögzülve fenntartjuk, jobban mondva megtartjuk magunkhoz szorítva az ismert rosszat, a változás ismeretlen párás szelétől majd megvéd…
-
Sári csalódott, mert hiába menekült szobája bármelyik sarkába, hiába állt tótágast, dobta ki az ablakon a zöld zokniját, ivott cukros vizet, húzta a fejére a párnáját, nem tudott elmenekülni, nem tudott megszabadulni a szívébe baljós árnyként férkőző sorscsapástól: döntenie kell. Nem holmi csalárdságról, vagy kópéságról, hanem bizony komoly dologról; egy tíz éves kislány életéről. A…
-
A zárt ablak eső foltos üvegén átszűrődő nap fényében porszemcsék keringenek. Körbeölel és megfojt az allergia szorítása. Teremtéstörténetünk alapja kiszárítja a torkot, eltömíti az orrlikakat. Nem kínoz, csak irritál. Nem elviselhetetlen, csak zavaró a folytonos jelenléte. Olyan, mint az a rokon, aki nem elég, hogy hívatlanul érkezik és nem csak, hogy nem hozott semmit, de…