A megragadhatatlanság határán: hibázás, tudás és az emberi tökéletlenség
Ez az írás egy önreflexív gondolatmenet az alkotás természetéről, ahol a „nem tudás” nem hiány, hanem az emberi lét egyik alapállapota. Egy irodalmi reflexió arról, hogyan válik a hibázás és a tökéletlenség nemcsak elfogadhatóvá, hanem szükségszerűvé is.
Hát az bizony egy sorral feljebb volt. Azóta, és ezt határozottan merem állítani, nem.
Nincs olyan, amit ne lehetne papírra vetni, csak a megfogalmazhatatlan szó. Azzal meg kár vesződni, mert úgyis ellenkező hatást érünk el; magunkban. Megfogalmazzuk, mert végtelen időt fordítva erre a csöppnyi problémára, áthidaljuk gondolataink hézagait, zökkenőit. Hát érdemes így alkotni? Hibátlan remekművet kreálni? Lélektelen semmiséget?
Ha nem hibázunk, ha nem merünk nem tudni, akkor nem is vagyunk emberek. De! ha akarunk, és nem merünk nem tudni, akkor sem vagyunk emberek. Ebben az esetben viszont a tökéletesség embertelen képmása és az ember alatt találhatjuk magunkat a ranglétrán.
Beleborzadok, amikor azon kapom magam, hogy valamit nem tudok. Pl. a „nem tudok” szót nem tudom elkerülni. Ha tudnám, megtenném. Ha ezt akarnám, azért fizetnem is kellene… valamivel. Méghozzá értékes másodpercekkel. Tehát nem akarom, és nem is fogom elkerülni.
Inkább így hagyom „nem tudok”, mert máshogy nem tudom.