Egy várakozás története a magány peremén
Egy jelentéktelennek tűnő várakozás során a figyelem egy apró jelenetre tapad, amely váratlanul belső tükörré válik. A galamb kitartó, mégis hiábavaló közeledése csendesen világít rá az emberi magány és kapcsolódás utáni vágy finom, ismerős feszültségére.
A szabadkai buszállomásra már kezdett úgy tekinteni, mint második otthonára. A Szeged-Szabadka-Moravica közti szakaszon való rossz összeköttetés miatt az oda-vissza utazások alkalmával órákon át ücsörgött gondolataiba burkolódzva, könyvet olvasva, zenét hallgatva vagy épp az utazók mozdulatait, gesztusait figyelve egy padon. Unott arccal szemlélődött. Csak a galambok vagy egy-két arra tévedt kóbor kutya pajkos játéka tudta felvarázsolni rá a mosoly gyűrte apró ráncokat. Szeretett és szeret nevetni, hiszen ki, az aki nem, csak kevés olyan dolog van, ami meg is tudja nevettetni. Legtöbbször magára erőlteti a jókedvet, palástolva belső bánatát. Aznap azonban, mikor bús gondolataival hazafelé tartott, nem várt csodaként a szívéből gyökerezve szökkent szárba a derű, egy dísz tollazatba öltözött galamb formájában. A nap sugarai lepattantak pehely testéről, miközben diadalittasan, az aszfalttengerből emelvényként kimagasodó kődarabon álldogálva, búgó hangot kiadva próbált udvarolni. Mondhatni egészen charme-os volt, már amennyire ezt egy ember megtudja ítélni, ugyanakkor azt minden bizonnyal ki lehet jelenteni, hogy rendkívül ápolt tollazattal rendelkezett. Kiszemelt választottja menekült heves ostromai elől. Sikertelensége azonban nem tántorította el, új jelölt után nézett. Bájolgása, hízelgése, tánc előadása ezúttal is eredménytelen maradt. Még ez sem szegte kedvét. A frissen érkezett hölgyeménynek kezdte el csapni a szelet. Mindhiába. Egy könnyed szárnycsapással magára hagyták a hódítani vágyó ifjút, aki önmagában keresve a hibát tollászkodni kezdett. A padon üldögélő pedig csak arra tudott gondolni, hogy „Barátom, mi egy cipőben járunk.”