-
Tegnap születtem.Holnap halok meg.Ma élek szüntelen.Álomölő a nevem.Előbújok, mikor fáj.Megjelenek, mikor úgy érzed, nincs tovább.Búval érkezem.Megölellek.Rád telepszem.Könnyezel, és én simogatom az arcod,miközben zavaros gondolataid közt matatok.Látom a vágyaid,elporlasztom az álmaid.Eltölt a megnyugvás,miközben eluralkodik rajtad a lemondás.Nem nyúzod tovább magad hasztalan,szürkébb leszel ugyan,de nem boldogtalan.Álomölő a nevem.Ma hozzád érkezem.
-
Tavaszodik és a vágyaim elszabadulnak. Tőlem. Szárnyra kapnak a napsugárral átitatott kackiás szélben. Megült szemekkel, rezdületlen, bambán bámulok rájuk. Harmat cseppen reggel, fodrozza a lelkem tavát. A testem mozdul. Üresen kong. Nem kap utánuk. Testem mozdul, a talpam a szőnyegre toppan felkavarva az álló port. Testem indul, előre, életem körében. Alkonyatkor megáll. Leül. Hátrahuppan. Egyedül…
-
Az egyik legfurcsább szófordulat az örökkévalóságot jelentő időtlen időkig kifejezés. Azért furcsa, mert megcáfolja és nem fokozza önmagát úgy, mint például a halálnak halálával halsz. Az örökkévalóság ebben az értelemben a mindenkor és mindenhol való, az időtől független jelenlétet jelöli. Ezért érthetetlen az, hogy miért használjuk az említett szófordulatainkat olyan események körülírására, ami meghatározhatatlanul hosszú…
-
Télre tavasz jött, mert annak így van rendje; kikelet meg miegymás, a fák lombkoronát öltöttek, a madarak felröppentek, amelyek meg távol voltak hazatértek, új fészket építettek és abba tojásból kelő kicsinyeket tettek, mert ez az élet körforgásának a rendje. A fecskék az istállókba, Boris meg Riska tehenek fölött vertek tanyát, egy vissza járó gólyapár meg…
-
A frusztráció az, amikor az ember egyedül akar lenni, azonban kénytelen-kelletlen el kell viselnie a másik jelenlétét, ugyanakkor nem is emel szót a kívánsága mellett. Némán tűr és szenved. Az idegesség hátborzongató bizsergető érzése akkor jelentkezik, amikor a másik nem csak ott, hanem jelen is van. Mögöttünk. Figyelve minden egyes mozdulatunkat. Megvonogatjuk a vállunkat. Tekingetünk…
-
Feltörni és letörni sokféleképpen és sokmindent lehet. Fel lehet törni a tojást, a széfet, a karriert, de a kedvet azt nem, azt csak lefelé lehet vinni, a kedvet csak letörni lehet. Kivéve, ha rajtunk van az utcai arcunk, amit sokáig hosszasan a tükör előtt gyakoroltunk; az az arc ez, ami a leginkább semleges. Nem mosolyog,…
-
Az életünket csavarok tartják össze. Pont olyanok, mint amilyenek csökönyös szilárdsággal rögzítik a villamosok fogódzóit. Állnak, mereven. Tűrnek, halkan. Fel sem sikítanak a rángatózó tömegek fogódzó ujjai alatt. Csavarok vagyunk a társadalmunk céltalanul robogó villamosában. Csavarok vagyunk. Erőteljesen berögzülve fenntartjuk, jobban mondva megtartjuk magunkhoz szorítva az ismert rosszat, a változás ismeretlen párás szelétől majd megvéd…
-
Nyár delelőre csípős ősz köszöntött, mely kemény és hát hideg telet ígért. A Kossuthfalviak is tudták ezt, a bőrükön érezték. Fodrossá válva kitülemkedett a szőrük töve, amely szőrt a szél ludak lábához kötözte. Csapkodó szárnyukkal húzták, vonták, nyúzták, de az ember nem engedhette, hogy azt csak úgy holmi ludak kitépjék! A Kossuthfalviaknak helyén volt az…
-
Sári csalódott, mert hiába menekült szobája bármelyik sarkába, hiába állt tótágast, dobta ki az ablakon a zöld zokniját, ivott cukros vizet, húzta a fejére a párnáját, nem tudott elmenekülni, nem tudott megszabadulni a szívébe baljós árnyként férkőző sorscsapástól: döntenie kell. Nem holmi csalárdságról, vagy kópéságról, hanem bizony komoly dologról; egy tíz éves kislány életéről. A…
-
A zárt ablak eső foltos üvegén átszűrődő nap fényében porszemcsék keringenek. Körbeölel és megfojt az allergia szorítása. Teremtéstörténetünk alapja kiszárítja a torkot, eltömíti az orrlikakat. Nem kínoz, csak irritál. Nem elviselhetetlen, csak zavaró a folytonos jelenléte. Olyan, mint az a rokon, aki nem elég, hogy hívatlanul érkezik és nem csak, hogy nem hozott semmit, de…