-
Lám egy medve! Inkább csak bocs, vagy olyan Maci Laci féle. Barna és büdös – még! A vízbe igyekszik. Bundája fakó, olybá tűnik, mintha már többet élt volna négy télnél. Talán törpe, ilyennek született, vagy… Ki tudja? Barangolhatott már mindenfelé. Biztos látott már lazacot, kacsát, bokrot, füvet, fát, eget, földet, betonnal borított teret. Ahonnan…
-
Fáradtság. A szemek… a szemek megmerevedtek. Bekristályosodtak. Üvegessé váltak. A könny… a könny elapadt. A könnymirigyek elsorvadtak. A pupilla… a pupilla merev; kitágult. Színe halovány kék. A tekintet… a tekintet elvesz a mindenségben. Nincs ki megmondaná, hogy mit keres. A valóság… a valóság az, hogy… már nincs valóság. A múlt már lejárt lemez.…
-
Az ok, a nincs. Egy felbecsülhetetlen kincs. Soha sem tudni, hogy mikor van rá szükségünk. Ha akarva, akaratlanul valamiből üresség tátong bennünk, vagy a közvetlen környezetünkben, ott terem az ajakon. Ha kell, ha nem kimondod, mert bosszúsodsz miatta. Ez egy fogalom. Megfoghatatlan valami. Idegesítő érzet. Testetlen. Nélkülözhetetlen. Nekem maci és ibolya szagú. …
-
Van néhány olyan pillanat, amelyik örökre megmarad az ember emlékezetében. Az egyik ilyen pillanat az, amikor összeütközik az anyai szeretet, a gyermeki daccal. Azt hiszem gondolkodónak születtem. Máshoz nincs tehetségem, csak az elméletek, következtetések szövögetéséhez. Amikor kinézek az ablakon, csak egy kietlen pusztaságot látok. Mintha önmagamba tekintenék. Egy végtelen égszínkék sivatag. Csalhatatlan szépségét…
-
A kavargó viharok kellős közepén, valami fogant. Valami, ami nem is olyan csúf, sőt inkább szép, alakos. A légből, gondolatból sarjadt. Vizet még sosem látott, mégis tisztább bárminél. Megrontatlan gyönyörűség. Kegyeltje mindennek, ami feljebbvaló. Mozdulatlan, dermedt. Ha ráz a hideg, és rá veted a tekinteted, tested lángba borul. Ha verejtékezve lángol a tested, és…
-
A mérhetetlenség érzete olyankor kerülgeti az embert, amikor a düh, az idegesség, az alkohol okozta mámor, összekeveredik a feszélyezettséggel. A mérhetetlenség az ami most eltölti a kietlen pusztaságban kóborgó, lángoló lelkemet. A rozsdásan ragyogó lenyugvó nap fényében, délibábként hat; tüskéivel együtt. Két karjával, a messzeségben olybá tűnik, mintha élne, mintha járna, mintha átölelne. …
-
Megöl, megölel, majd betakar egy falevél. Elfed az avar. Nem e világi tar fejek világlanak csak a sötétben, délibábként visszatükröződő marcona csillagok fényében. Egyetlen egy lépés maradt még. Egyetlen egy, ahol még tiszta marad a cipellő. Mindenütt csupa mocsok, szenny. Senki nincs, ki eltakarítaná. Anyag. Fehér. Röptető. Fenn a tetőn. Univerzum. Mindenség. Szentség.…
-
Néhány pillanat… az egész élet megismételhetetlen. Végig nézve a tájon… bokrok, fák virágok, szerelmes párok andalognak a kövezett úton szalad a világ felé fut a napfény rohan a zöld felé az oxigént beszívva jobb mert minden szétmosódik megszűnnek a határok hát EU hát utazás ide-oda látni mindent a napot a holdat a nyugtató óceánokat úszkáló…
-
Szeretnék a csillagokig érni, A fellegekkel játszadozni. A napba nevetni, S a holddal sírni. Ha sírnék, eső hullana a földre, Ha nevetnék, a fény elűzné a sötétet. Szellőt fújnék a nyári napokon, Had hűsítsen úttalan utakon. Szeretnék a csillagokig érni, Egyszer gondtalanul élni.
-
A nagyvilágban akármerre tekeri fejét az ember, mindenhol pacákat lát. Kicsit, nagyot, közepeset, mérhetetlent… Színeset, színtelent, alig láthatót… Természet által okozottat… Szándékosat, véletlent… Terjeszkedőt, zsugorodót… Annyi különbözőt, mint ahány ember él a világon… Minden paca eltörölhető, megsemmisíthető, felszívható. Meg nem szüntethető nincs. Az ilyen jellegű már hiba. Ami lehet súlyos és nem súlytalan… Javítható és…