A frusztráció az, amikor az ember egyedül akar lenni, azonban kénytelen-kelletlen el kell viselnie a másik jelenlétét, ugyanakkor nem is emel szót a kívánsága mellett. Némán tűr és szenved.

Az idegesség hátborzongató bizsergető érzése akkor jelentkezik, amikor a másik nem csak ott, hanem jelen is van. Mögöttünk. Figyelve minden egyes mozdulatunkat. Megvonogatjuk a vállunkat. Tekingetünk jobbra-balra. Megpiszkáljuk az orrunkat. Amikor a már izommemóriába is beivódott mozdulatsorozataink hirtelen szakaszossá válnak és a másik kommentálja a hibáinkat, akkor, abban a pillanatban születik meg a harag. A szánkat elhagyják a gondjainkkal terhelt gondolatainkat megformáló szavak. A gond szüli a gondolatot … a másik meg a gondot.

A szavak éle a sértődés ékét vállya a harmonikus életünk tuskójába. Ezt fokozza az éjszakai gondterhelt gondolkodás, dúlás-fúlás és álmatlan forgolódás, ami a lelkünk kertjében elülteti a gyűlölet magvát.

A gyűlölet az, amikor azt kívánjuk este, hogy a másik bárcsak ne lenne.

Reggel a pirkadat fényében, ismerős illatra ébredve mosoly ül az arcunkra. A gyűlöletet elmossa a reggeli kávé illata. Nem bánjuk a korábbi szavainkat, nem is emlékszünk azokra. Szívünket a torkunkon át elönti a gondtalan szeretet.