Az egész műből néhány sor átkúszik a füleken keresztül a gondolatokba. Így lesz az egyből sokaság.

Kinyíltak a tulipánok. Akad közöttük piros, sárga; kék az ibolya; ibolyakék foltok úszkálnak a tóban, pedig azt tiltja egy tábla.

A sokaság majd visszautal az egyre. Így meg lehet tudni, hogy kitől eredt az egész.

A tábla sarkai letörtek az emberek érzései már nem tud semmit sem üzenni. Nem mintha akarna. Akarna csak nem tud. Nem tud? Tud, csak nem akar? Nem akar? Akar, csak nem fog.

Az egész soha sem térhet vissza eredeti formájában az egyhez. A fül, a száj és a gondolat ereje teljesen kicsavarja.

Nem fog, hanem csak egy csont darab. Semmi gond, majd nő másik. Majdnem olyan, mint egy fog, érdekes. Nem érted?! lesz másik! Ne aggódj!

Kicsavarják belőle az értelmet, csak azért, hogy a sajátjuknak tudhassák, élhessék meg az információt. Nem csoda, hogyha elveszik az egészben az ember tekintete. Ne aggódj lesz még tavasz! Nem aggódom, hiszen csak a tulipánok nyíltak ki.