Az idő zajában rekedt tudat
Az írás az idő érzékelésének nyomasztó, szinte fizikai élményét ragadja meg, ahol a ketyegés monotóniája és az unalom szorítása összefonódik a belső feszültséggel. A szöveg filozofikus hangvételben vizsgálja az idő múlásának abszurditását, miközben a jelenbe zárt tudat tehetetlenségét és szorongását jeleníti meg.
Telnek a másodpercek. Határtalanul, végtelenül neki iramodva az időnek. Csak zakatol: zak-a-zaka-zak. Forog körbe-körbe. Nincs múltja, és nincs jövője sem.
Túlságosan nagy a csend. Sehol sincs senki és semmi; csak az idegesség-önmagamban. Meg a zaj a karomon. Pörög, hangokat ad ki magából és a jelenben tart. Hol rohan, mintha űznék, hol meg áll, mintha marasztalnák. Gépies. Nem más, mint egy szerkentyű. fölhúzhatod, játszhatsz vele, kimerítheted, megölheted, de soha ne feledd, hogy ez csak egy szerkezet.
Mondhatni marha pontos. Ha reggel van, elbőgi magát. Meg kell hagyni, egyedi darab. Bár ruházata régi, olyan értelemben régi, hogy amióta a karomra teremtette az Úr, nem változott a külseje. Ez a szerencsés esemény jó régen történt; mondhatni Kr.e.. Ami kissé túlzás, mert az már múlt. Csak ne ketyegne: ketyeg-e-ketyege-kety. Útálom, amikor ilyen. Hangos. Néha meg még valamilyen szagot is áraszt magából. Méghozzá a romlottság bűzét. Márpedig neki igazán nincs szavatossága.
A legrosszabb az-az érzés, amikor hozzá társul a zajhoz az unalom. A megfoghatatlanság tulajdonságát hordozva magával. Oh! Már oly sokan agyonütötték volna.
Vélemény, hozzászólás?