Allegorikus kert: vágyak, romlás és a szépség pusztulásának ciklusa
Ez az írás egy allegorikus, képszerű történet a vágy, a tisztaság és a romlás egymásba fonódó természetéről. Egy lírai látomás arról, hogyan válik a gondozott szépség a pusztulás színterévé, miközben a vágy és a kísértés láthatatlan erői lassan felőrlik azt.
Kertészként a virágokat gondozva, bárki álmodozhat arról, hogy milyenek lesznek a bimbók, ha virágba borulnak.
Kertészként a kertben, bárki megérintheti a gyöngéd virágkezdeményeket. Végighúzva selymes szirmaikon az egész kezet, egy pontban ujjbeggyel megérinteni azokat, az maga a csoda, a borzongató gyönyör. Kár, hogy a szirmok végei kikandikálnak a védőfalként szolgáló sziklevelek alól. Így lehet számítani a vörös, a rózsaszín, a sárga, a fehér, avagy a cirkás, kevert színezetre.
Szinte hallani az epedező hangokat, a sopánkodó tekinteteket a zöld után. Őt el kell felejteni. Nem létezik. Nincs. Ha lenne, uralkodna, megsemmisítene minden mást.
Kertészként, el kell távolítani a kaccsakat. A kusza gondolatokat, vágyakat. Ennek köszönhetően a főszál, a leg élettel telibb, egyedül marad, és kibontakozik. Növekszik, kecsesedik. Illatával megérint, apró ringadozásaival elszédít. Pajkos. Játszadozik. Megkarcol, megcsipked. Otthagy. Ellibben.
Kertészként az a dolga az embernek, hogy, ezer sebből vérezve is, kitépje a gazokat, megölje a kártevőket, és elfogja a bimbókat megrontó tündéreket. Öt ilyen szárnyas fenevad létezik. Napközben aranyos mókusok, csiripelő madarak, napozó gyíkok, formás szárnyú pillangók képeiben mutatkoznak. Hol az orgona tövében, hol meg a gesztenyefán üldögélnek. Néha megtelepszenek az aranysárga, imitt-amott megkopott, talapzatát moha borította, az ég felé tekintő, embert ábrázoló márványszobor nap melegítette térdén.
A szobor bal kezében könyv. Jobb kezével valamiért nyúlna. Úgy néz ki, sosem fogja elérni. Hátán piciny púp. Így egyben nem túl rózsás látvány. Nézésével, érintésével, az ember egy idő után, mégis megkapónak találhatja.
Az alkotás előtt madáritató terpeszkedik. Kitikkadt, csapzott szárnyú verebek járnak oda fürödni. Viaskodni szoktak az emelkedő vízsugárral. Olykor figyeli őket egy-két éles tekintetű macska is. A farkaik kikandikálnak a nehéz, húsos levelű tulipánok közül.
A pilledt leveleken hüvelykujj vastagságú hernyók lebzselnek. Ezek eltávolításához nem csak kötelességtudat és kedv, hanem gyomor is kell.
A lenyugvó nap utolsó sugaraival eltűnnek a fürkésző tekintetek, valamint a vágyódás a világ, vagy legalább ennek a csöppnyi szeletkéjének a megismerése után.
Mindenki aludni tér. Még a Kertész is. Kivéve a szobor. Merev márvány szemei sohasem nyugodhatnak le. Az örök figyelésre, az örök kutatásra teremtetett. Annak idején megpróbált mindent látni, mindent felfogni, mindent megérteni. Ráébredt arra, hogy ez lehetetlen. Most már csupán maga elé tekint.
Így vette észre, hogy egy kertben ül, hogy olvas, hogy léteznek a tündérek, hogy ő merev, hogy ő csak egy szobor.
A pír eltűnt a felhők arcáról. Az égi mező most olybá tűnik, mintha Isten ráunt volna a festésre. Mintha a vászonra dobta volna az ecsetét. Halványan pislákolnak az elmosódott csillagképek. A máskor oly ragyogó Esthajnalcsillag fénye, most alig szüremlik át az emberi tudat számára oly kaotikusnak tűnő űri szitán.
Elcsendesül minden. Megszűnik a növények suttogása. Színtelenné válnak az élőlények. Ez az éjszaka a szobor nappala.
A még levegőben keringő virágpor az édeskés illattal együtt a mozdulatlanság hatására papírvékony álomtakarót von a világra.
A tejszínnel beszennyezett kávézacc dunyhája alól, végre kikandikál az éj csillára. A szeplőkkel borított Hold.
Ekkor kikelnek ágyásaikból, rejtekeikből a tündérek.
Először a vörös. Aprócska kezeivel nyújtózkodik egyet, majd kilöki szemeiből a csipát, és nyomban garázdálkodni kezd. Fénylő kezeinek érintésére barna foltok keletkeznek a vörös virágok szirmainak a szélén.
Kicsivel később a rózsaszín. Mélabúsan pislant egyet a holdra, a csillagokra, a végtelenbe. Majd ugrándozva, pajkosan, cigánykereket hányva férgeket hint az alatta egyre sápadtabb talajra. A férgek elsorvasztják a rózsaszín virágok szerteágazó életerős töveit.
Ezek után színre lép a sárga. Kecsesen tipegve, aprócska ujjaival sorra cirógatva a növények finom leveleit, halad körbe-körbe. A sárga virágok megfonnyadnak, összezsugorodnak, elszáradva a földre hullnak.
Ekkor lép elő a fehér. Életerős, ragyogó, egy igazi szépség. Szökdelve halad. Ugra-bugrál ide-oda, össze-vissza. Erős fénye, minden gyöngéd, fehér szirmot csont szárazzá tesz.
Ezek után nyitja ki gyöngy-bogár szemeit a cirkás. Parázsló kevert színezete, karcsú teste, a rá tapadó papírvékony, selyem puhaságú ruha, azok a szerelmes szemek, igazi lángtengerré tették a megfakult kertet.
A hajnal szellőjének első hűvös fuvallatára a garázda lények piciny fénygömbbé zsugorodva örökre eltűntek a felkelő nap első pirító sugarában.
A halálos álomtakaró fojtó szorítása is megereszkedett. A kertben mindent hamu borít, minden elpusztult. Kivéve a szobrot. Megfeketedett ugyan a hamutól, de megmaradt. Ugyanúgy, ahogy azelőtt, ahogy mindig. A Kertésznek az útja, az első lépése a kertbe vezetett. A látványtól a hűn dobogó szíve meghasadt. Teste a szobor könyvére hanyatlott. Vére pedig lemosta a hamut, a tűztől még mindig meleg márványról.