Hiba és eltörölhetőség: a „paca” metaforája az emberi működésben
Ez az írás egy metaforikus gondolatkísérlet a hibák természetéről és az eltüntetés illúziójáról. Egy rétegzett reflexió arról, hogyan válik a „paca” idővel folttá, majd hibává, és miként próbáljuk ezeket eltakarni, kijavítani vagy egyszerűen kidobni az életünkből.
A nagyvilágban akármerre tekeri fejét az ember, mindenhol pacákat lát. Kicsit, nagyot, közepeset, mérhetetlent… Színeset, színtelent, alig láthatót… Természet által okozottat… Szándékosat, véletlent… Terjeszkedőt, zsugorodót… Annyi különbözőt, mint ahány ember él a világon…
Minden paca eltörölhető, megsemmisíthető, felszívható. Meg nem szüntethető nincs. Az ilyen jellegű már hiba. Ami lehet súlyos és nem súlytalan… Javítható és javíthatatlan… Elkövetett… Okozott… Elszenvedett…
A paca nem folt. A pacának van tartalma. Ami mozoghat. A folt viszont tartalom nélküli kiszáradt és elhalt paca. Az ilyenek beeszik magukat a gazdafelületbe, és meghatározatlan idő után hibává változnak át.
Felületi hibává… Anyag hibává… Írásbeli hibává… Gondolkodásbeli hibává… Testi hibává… Nevelésbeli hibává…
Ezeknek a kiküszöböléséhez már az új Tomi kell, a szóda erejével, vagy Ariel… a hableány.
Amennyiben fakul az anyag, gondolva az emberi természetre, csak otthon fogjuk használni a ruhánkat. Majd ha már szakadni is kezd, rongynak nevezzük, és kidobjuk.
Vajon, ha felnyitnánk a kuka tetejét, kimásznának belőle az emberek?