Te! Szeretnéd a szemedben égni látni romlandó lelkedet?

            Talán? Igen? Vagy nemigen? Gondolkodj.

            Bólintottál… Hát akkor hadd lobogjon… máglyán, kévén, csontszáraz fákon, pokoli lángon. Ahogy elhamvadhat a test, úgy pusztulhat a lélek. Mert itt van, mert eljött a hitetlen élet. Megszűntek a csodák, megszűntek a hangok. Lett helyettük hazugság, méltatlan emberi rangok.

            Nem lehet mást tenni, el kell viselni. A szemetet az utcán. A kaján vigyort az emberek arcán. A vergődő részeget, az eltünedező egészséget. A hiányt, a nincset, ezt az emberi közkincset.

            Beköszöntött egy újabb tatárjárás. Mi magunk lettünk az ellenség és az áldozat. Elvisz bennünket a kárhozat. Hinni kellene. Hinni kellene mindabban, ami megmutatkozik most, és megmutatkozott régebben. A rendszerben. Csakhogy már a rendszer sem hisz önmagában.

            Hallgat. Átkozott szótlanságba burkolózva hallgat:

a táj, a néma, a madár, a béka…

            Nincs térerő. Sem a dombon, sem a hegyen. Ilyenkor az ember mitévő legyen. Kiáltson segítségért. Talán az valamit ér.

            SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!! SEGÍTSÉG!!!

            ***

            Csönd.