Mindig foglalkoztatott, hogy mi lehet az. Forog, mozog, megy, zúg, zakatol, zúg a fejben. Vacogtató karcolásokkal, belülről kifelé, lyukat üt a koponyán. Átüti a bőrt, és kibuggyan, mint kókuszdióból a tej.

 Megszületett az ötlet. Nem a semmiből.

 Túl forró ez a nap. Száraz a levegő. Az égen minden patyolat kék; csak egy pont nem. A madarak sem repülnek. Izzadok. Irdatlan nehéz. Elfogyott a víz.

 – Adjatok vizet!

 Nincs felelet, csak a szoba visszhangzik. Nem mozdulnak a lábak. A tevékenység megbénította a testet.

 Finom a kókusztej. Talán így jobb: – Finom-e a kókusztej?

 Lehet, hogy csak a bele az értékes. Üres… kiszívta a nap. Az a korong a templom tetején, tudod. Hol a templom? Elszáradt, mint a kaktusz a napon. Lekonyultak a tüskéi. Megráncosodott zöld burkolata. Kifolyt nedve. Már ebből sem ihatok.

Megszökött! Itt fut előttetek a fejből pattant. Gyorsabb, mint az izzadtság. Nem tudjátok elkapni. Ő is el…

Tűz!! Perzseli a füvet. Egy nyúl benn ragadt. Lassan futott végig a láng a farkán, a hátán, a hasán, a lábán, a fején, a fülén. Leégett. Nincs napolaj a közelben. Már vért sem lehet inni.

– Fojtogató szomj halál! Gyere!

Csak a környék visszhangzik.

– Inkább – korty – olna – maradj!

A táj … megül… csendes morajban.

            Éget. A nagyító… hát persze! A nagyítóval lyukat éget a földbe. Lesz víz! Nem. Csak magma.

            Majom! Ne temess! Vége! Sír. Eltűnt a lyuk. Majom… hús… élet… vér… víz, oázis? Pálmák lengedeznek a szélben. Fel-le. Víz csobogása hallatszik a mélyben. Fent kókusz, alatta majom.

            Elesett! A szoba visszhangzik. Csak délibáb volt. Por… füst… hamu… kéz, láb… Felhúz egy ember… Sikerül felhíznia. Fáradt. Mindene lóg. Maga nyúzott! A ru… Ah! Legyintés. Maga már meztelen. Megemelt hanglejtés. Cinikus hang, mosoly… egy játékkatonát, azt kértem ajándékba a vásárból.

            Ziki-zaki, ziki-zaki, ziki-zaki… Ketyeg. Az óra. Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb…

            Elindult! Erejének utolsó-írmagja sem maradt régi önmagából. Maga tud gondolkozni? Maga tud gondolkozni. Nem hall. Hal, víz…-morzsája feszült meg mindenhol.

            Száll! Szállóigeként röppent egy madár a térre. A morzsát felcsippentette. A vég! Felkiáltás. Örömmel! Nagy mosolyt. A főhős megbotlik az egyik kellékben. Hu, hu, hu… Mekkorát esett. Nevetés. Megpróbál felállni. Nem megy. Belekapaszkodik a függönybe. Az meg túl régi. Magára húzza az egészet.

– Részeg disznó!

Felháborodás. Kiérnek a mentők. Még él. Csak cukorbeteg volt.

            Édes, sós egykutya, a nyelvét kiszárította. A sok beszéd. A csenevész dűnék, most piramisként, mint egy fasor húzódnak körülötte. Vergődik.

            Térdre esik. Remeg a szája. Mintha imádkozna. Csak az ideg! Vagy?

            Majd hátra esik, mint római katona. A, egy.

            Dicsőség!

            Szemei belemerednek. Olyan gömbölydedforma. Kezei derekába marnak. A kulacs! Tele vízzel. Mily egyszerű lett volna. De már nincs e… Ebben a pillanatban elered az eső. A semmiből? Nem.

            Rögös. Addig. Isteni szikra? Isteni szikra! Isteni gondviselés? Gondviselés?