Madame Tartuffe a Pesti Színházban: manipuláció, hit és személyes emlékek
Ez a színházi élménybeszámoló Kincses Réka tragikomédiáján keresztül vizsgálja a bizalom, a képmutatás, a tömegpszichózis és a családi konfliktusok működését, miközben a nézőtéri élmény a személyes emlékképeken keresztül felszínre hozza az elfojtott gyászt.
Molière (Jean-Baptiste Poquelin): Tartuffe című vígjátéka alapján a vígszínházi változatot készítette:
Kincses Réka és a társulat: Madame Tartuffe (tragikomédia)
Rendező: Kincses Réka
Vasárnap délelőtt tíz óra volt. Május 3-a. Könnyed, tavaszias, fényárban úszó nap. Az ágyra vetett megfáradt testemen éreztem a szobám tágra nyitott ablakából felém hömpölygő friss levegő altató illatát. A Madame Tartuffe c. színházi előadás szórólapját szorongattam a kezemben és egyre másra azon gondolkoztam, hogy hogy is kezdjek neki, hogy hogyan is fogalmazzam meg a szürke állományom ködfelhőben kavargó gondolatait. Mígnem egyszer csak azon nem kaptam magam, hogy délután két óra van. Azonban nem csak elszenderedtem, hanem álomba is zuhantam. A koponyám velejében filmszerű képeket láttam, egy másik életet éltem, ahol a gimnáziumot befejezve színész lettem, ami azért bizarr, mert igazából ez a pálya karrier szempontból sosem érdekelt. Mindenesetre az álmom a tanulás pillanatairól szólt. Egy közösségről, egy közegről, amiben ugyan segítettük egymást, de az sokszor nem tartott tovább a látszat pillanatáig. Furcsamód az álmomban nem a magam sikerének az elérésén fáradoztam, hanem egy olyan gesztenyebarna és göndör hajú lányénak, akit még az életemben nem láttam. Mikor végre célba ért és lelket melengető mosolyától rovátkás arca beleivódott a tekintetembe, felébredtem, az álmomban. Nyitva volt az ablak és a keresztül áramló hűs levegő miatt fázni kezdett a talpam. A valóságban is felébredtem. Tényleg fázott a talpam. Szememből kidörzsölve a csipát az az elgondolásom szökkent szárba, bimbóból virágba, hogy az előadás alatt is ugyanígy éreztem magam.
Szinopszis
Barbara Tartuffe egy berlini természetgyógyász iskola elvégzése és saját „gyógyulása” után mások segítésének szenteli életét. Különleges módszereinek köszönhetően hamarosan egyre többen keresik fel. Németországból való hirtelen távozását követően a Balaton-felvidéken folytatja munkáját, ahol személye egyszerre kelt csodálatot és bizalmatlanságot, ahogy ő fogalmaz: „Ahol az ellenállás, ott az út!”.
A nézőtérről szemlélve
Gondolatok nélkül érkeztem meg a Pesti Színházhoz. A fejem könyvében üres oldalakra lapozva igyekeztem felvésni a memóriám tintájával az eseményeket. Mikor a perecezve mormogó tömeg megindult, én is utat törtem magamnak. Meglepetésként ért a nem várt interakció a színházterem ajtajában. Plüssfigurát választhattunk, egy szinte feneketlennek tűnő erszényből. Jómagam egy finom, puha, rózsaszínű ezt ragadtam meg:
A különböző méretű és formájú plüssöknek terápiás szerepe volt. Egyrészről szorongathattam, mikor előtörtek belőlem a darab által felidézett emlékhullámok, másrészről a közönséggel való interakciós eszközként is szolgáltak a színjáték, a színészek számára.
A Madame Tartuffe felemás húrokat pedzegetett nálam. Fel-felidézte édesanyám emlékképeit. A betegségének a fájdalmát és az elmúlásának a pillanatait. Minden emlékfoszlánynak örülök, ami eszembe juttatja a szüleimet, ugyanis végtelen félelmem, hogy egyszer el fogom felejteni az arcukat. Ezért még azoknak a fájdalmas memória maradványoknak is örültem, mosolyogva könnyezve, amiket a Madame Tartuffe felkorbácsolt a lelkem mélyéből. Voltak olyan pillanataim, amikor a valóság fátyla alól egyszerűen nem láttam az előadást.
Mindenesetre a Madame Tartuffe egy modern köntösbe bújtatott, megcserélt nemi szerepekkel operáló Molière-i Tartuffe. Könnyed komikum, kecses báj és szívszaggatóan mély mondanivaló, ha benézünk az intrikával átitatott függöny mögé. A Tartuffe ugyanis, a maga bohém módján, a hit, a bizalom, az erkölcs és a tekintély kérdéseit boncolgatja.
Tartuffe, illetve az esetünkben Madame Tartuffe (Udvaros Dorottya m.v.) egy jámbor és erkölcsös, az akarata és a véleménye mellett kitartó, a maga igazságából egy jottányit sem engedő filantróp képet alkot magáról, miközben a tetteit a kapzsiság (ezt ragadja meg az a jelenet, amikor például luxusautók közül válogatnak egy katalógusból) és a kéjvágy (itt a Philippel meghiúsuló együttlét kísérleteit hoznám fel példaként) motiválja; legalábbis addig, amíg önmaga is áldozatává nem válik a saját manipulációjának. Elhitte ugyanis azt, hogy ő valóban az, akinek mutatja magát, ami végül belesodorta az elkerülhetetlen végzetébe, a magányos és fájdalmas halálba.
Madame Tartuffe entourage-ának tagjai – Philip (Ertl Zsombor), Ursula (Majsai-Nyilas Tünde) és Valér (Kövesi Zsombor) – számomra a jelenkor online térben terjedő tömegpszichózisával megfertőzött ideáltipikus figurák túlkarikírozott változataiként jelentek meg.
Ezzel a szemkápráztatóan gyönyörű, nyakatekert mondatommal például a közösségi hálókon terjedő kihívásokra és egyéb, az egyének tömegeit megmozgató őrültségekre gondolok.
Philip volt az erkölcsi mintakép, Ursula a hiszékenység madonnája, míg Valér a „Csináld! Mi van? Nem mered!” srác, az a karakter, aki nemhogy nem tudta, hogy hol vannak a határok, hanem igazából azt sem tudta, hogy azok léteznek. Egyszerűen mindenki a maga lelki nyomorával csomagolódott bele a Tartuffe-i képmutatás leplébe. Jól illusztrálva azt, hogy nem pusztán azok válnak a manipuláció áldozatává, akik ostobák, hanem leginkább azok, akiknek valamilyen oknál fogva viharos tengerként háborog a lelki világa, és akik, ha nem is megoldást, de legalább enyhülést remélnek a létezésük problémáira, bármi áron.
Orgont (Petrik Andrea) bárminek nevezhetjük, csak ostobának nem. Orgon Madame Tartuffe tekintélyének a hatása alá kerül. Orgon családja a ’90-es években, a rendszerváltás környékén meggazdagodott családokról élő tipikus elképzelések mintázatait hordozta: apa, aki együtt él, vergődik keresztül az életen, a vagyonszerzés mikéntjének a bűntudatával; gyermek, aki látszólag gondtalanul élvezi a vagyon adta lehetőségeket, miközben a lelke a céltalanság mezején bolyong; papucs férj, aki beházasodott a vagyonba és képtelen kivívni a tekintélyt magának; el kell ismernem, hogy az unoka egy csöppet felülírta mindezt, azzal, hogy meleg, ugyanakkor az atipikusból egy pillanat alatt vissza is zökkentünk a tipikusba, mivel a másságát titkolja, azt szégyenként megélve rejtegeti a konzervatív gondolkodásmódú családja elől.
A Madame Tartuffe érdekessége, hogy a névadó főszereplő által belülről szétbomlasztott család, romhalmazaiban ugyan, de végül is egyesül a Tartuffe-ben megtestesülő ellenségképpel szemben, akinek köszönhetően tulajdonképpen feloldódtak a családon belüli belső feszültségek, mert így, vagy úgy, de felszínre kerültek az eltitkolt, az elhallgatott és elnyomott igazságok. Mi is lenne velünk, ha az emberek egyszerűen megbeszélnék a dolgaikat, vagy egyáltalán csak meghallgatnák, odafigyelnének a másikra. Bizonyára nem születne ennyi tragikomédia, de szerencsére inhumán humánok vagyunk, akik még ezeregy és még egy ehhez hasonló történettel színesítik meg a mindennapjainkat.
Az előadás az entourage és a család szembekerülésekor hágott a tetőpontjára. A belső töredezettség azonban már nem csak Orgon családját jellemezte, Tartuffe követőinek a kohéziója is felfoszlott, míg végül csak azok maradtak mellette, akiknek nem volt lehetőségük máshová menni. Philipet és Ursulát az előadás végére, Tartuffe fizikai hanyatlásával egybefüggően, a meggyőződéses hit helyett a kényszerű lojalitás jellemezte. Nem azért maradtak mellette, mert valóban azonosultak vele, hanem mert nélküle nincs önálló helyük a világban.
Mikor behúzták a függönyöket, még az én bádogszívem is dobbant egyet Madame Tartuffe-ért.
Röviden a díszletről
A díszlet minimalista volt, viszont kellékekben gazdag. Ez az előadás, mivel egy térben játszódik egyszerűen nem is igényelte a nagy teátrális díszletvilágot.
Abszolút rövid zárógondolat
Összességében kellemesen üdítő volt a színdarab, bár előzetesen fázott tőle egy csöppet a lábam, a megcserélt férfi és női szerepek miatt féltem attól, hogy túlságosan is elvont vonalakat fog pedzegetni. Ehelyett arcon csapott az önnön valóságom, és az előadás végére egy csöppet jobban elfogadtam azt, aki vagyok. Nem tudom, hogy a közösségi terápia, vagy a plüssállatka volt-e ilyen jó hatással rám, vagy éppenséggel a fel-fel bődülő rammsteini zenevilág, de azt hiszem, hogy ez összességében teljesen lényegtelen, hiszen csak az az egy számít, hogy a darab hatással volt rám. Felcsendítette az emlékezetem búsan kongó harangjait.
A színházból kimenet, a susmusolást fülelve, a fiatalok a Lethargiához hasonlították, eggyel az alá helyezték végül. Ők az eddigi felhozatalból az Ismeretlen tájat tartják ez idáig a leggyengébb előadásnak. Színházlátogató társaim viszont unták a darabot. Én meg hullámoztam az érzelmek tengerén.