Mindig foglalkoztatott, hogy mi lehet az. Forog, mozog, megy, zúg, zakatol, zúg a fejben. Vacogtató karcolásokkal, belülről kifelé, lyukat üt a koponyán. Átüti a bőrt, és kibuggyan, mint kókuszdióból a tej.
Megszületett az ötlet. Nem a semmiből.
Túl forró ez a nap. Száraz a levegő. Az égen minden patyolat kék; csak egy pont nem. A madarak sem repülnek. Izzadok. Irdatlan nehéz. Elfogyott a víz.
– Adjatok vizet!
Nincs felelet, csak a szoba visszhangzik. Nem mozdulnak a lábak. A tevékenység megbénította a testet.
Finom a kókusztej. Talán így jobb: – Finom-e a kókusztej?
Lehet, hogy csak a bele az értékes. Üres… kiszívta a nap. Az a korong a templom tetején, tudod. Hol a templom? Elszáradt, mint a kaktusz a napon. Lekonyultak a tüskéi. Megráncosodott zöld burkolata. Kifolyt nedve. Már ebből sem ihatok.
Megszökött! Itt fut előttetek a fejből pattant. Gyorsabb, mint az izzadtság. Nem tudjátok elkapni. Ő is el…
Tűz!! Perzseli a füvet. Egy nyúl benn ragadt. Lassan futott végig a láng a farkán, a hátán, a hasán, a lábán, a fején, a fülén. Leégett. Nincs napolaj a közelben. Már vért sem lehet inni.
– Fojtogató szomj halál! Gyere!
Csak a környék visszhangzik.
– Inkább – korty – olna – maradj!
A táj … megül… csendes morajban.
Éget. A nagyító… hát persze! A nagyítóval lyukat éget a földbe. Lesz víz! Nem. Csak magma.
Majom! Ne temess! Vége! Sír. Eltűnt a lyuk. Majom… hús… élet… vér… víz, oázis? Pálmák lengedeznek a szélben. Fel-le. Víz csobogása hallatszik a mélyben. Fent kókusz, alatta majom.
Elesett! A szoba visszhangzik. Csak délibáb volt. Por… füst… hamu… kéz, láb… Felhúz egy ember… Sikerül felhíznia. Fáradt. Mindene lóg. Maga nyúzott! A ru… Ah! Legyintés. Maga már meztelen. Megemelt hanglejtés. Cinikus hang, mosoly… egy játékkatonát, azt kértem ajándékba a vásárból.
Ziki-zaki, ziki-zaki, ziki-zaki… Ketyeg. Az óra. Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb…
Elindult! Erejének utolsó-írmagja sem maradt régi önmagából. Maga tud gondolkozni? Maga tud gondolkozni. Nem hall. Hal, víz…-morzsája feszült meg mindenhol.
Száll! Szállóigeként röppent egy madár a térre. A morzsát felcsippentette. A vég! Felkiáltás. Örömmel! Nagy mosolyt. A főhős megbotlik az egyik kellékben. Hu, hu, hu… Mekkorát esett. Nevetés. Megpróbál felállni. Nem megy. Belekapaszkodik a függönybe. Az meg túl régi. Magára húzza az egészet.
– Részeg disznó!
Felháborodás. Kiérnek a mentők. Még él. Csak cukorbeteg volt.
Édes, sós egykutya, a nyelvét kiszárította. A sok beszéd. A csenevész dűnék, most piramisként, mint egy fasor húzódnak körülötte. Vergődik.
Térdre esik. Remeg a szája. Mintha imádkozna. Csak az ideg! Vagy?
Majd hátra esik, mint római katona. A, egy.
Dicsőség!
Szemei belemerednek. Olyan gömbölydedforma. Kezei derekába marnak. A kulacs! Tele vízzel. Mily egyszerű lett volna. De már nincs e… Ebben a pillanatban elered az eső. A semmiből? Nem.
Rögös. Addig. Isteni szikra? Isteni szikra! Isteni gondviselés? Gondviselés?

