Számok. Nem látok mást, csak számokat. A számon is csak számnevek csüngnek. Komorak és barátságtalanok.

Tengernyien vannak. Hol hálót szőnek, hol halat fognak. A számok. Kezdetük nincs, végük nincs. Vajon milyen érzés lehet örökké érezni a nyugtalanságot (?); a soha meg nem szűnő nyelvi koptatás kínjait; a rendezett rendezetlenséget? Választ vársz. Válasz nincs, csak számok. Betegség gyötör. Nem az foglalkoztat milyen gyógyszert utal ki az orvos, hanem az, hogy mennyit, mennyiért. Macskakő tördeli a lábad. De téged nem érdekel. Arra gondolsz, hogy hányat raktak le. S máris elfeleded a fájdalmaid, egy megvalósíthatatlan gyötrelemért.

            Ha belegondolsz, dombok közé zárt pusztaság az egész. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy tudod a dombok mögött, újabb pusztaságok vannak. Körülötted sehol semmi. Nem tudod honnan indulj, csak azt, hogy hova.

            Olyan ez, mint amikor hajnalodik, és nem a kezdet, hanem a vég látszik, mert ő burkolódzik az aranysárga félhomályba.