Színházi élmények személyes nézőpontból: benyomások, értelmezések és nézőtéri reflexiók
Ez az írás egy személyes színházi élménybeszámoló a Vígszínház és a Pesti Színház előadásairól, a nézőtéri tapasztalatok és egyéni értelmezések tükrében. Egy reflexív, asszociatív gondolatfolyam arról, hogyan találkozik a színpad világa a néző saját élményeivel, elvárásaival és belső reakcióival.
Hosszasan vacilláltam azon, úgy 9-15 percet, ágyamban fektemben, lázasan fetrengve, fene nagy gondtól gyötrődve, hogy megírjam-e a pörköltszaftos gondolataimat, kevés mellébeszéléssel, olyan kenyérrel tunkolósan. Megtettem. Azt hiszem, ez egyértelmű. Elsősorban leszögezném, saját koporsómba mélyen beleverve a csapott fejűt, hogy nem kritikát fogalmazok, hiszen ki vagyok én, hogy bárkit is kritizáljak. Itt az élményeimről, az érzéseimről, a várakozásaimról és a csalódásaimról fogok írni, a magam nézőtéri látószögéből, bal oldalról a 6. sorból. Nu, azért néha, tagadva tagadhatatlanul, megfűszerezem a romantikára éhező szembogaraimat a bérletes barátaim meglátásaival is. Igencsak szerteágazó a társaságom, az általános emberi élethossz minden egyes harmadából vagyunk egy páran. A magunk sajátosan megélt életútjával és életeseményeivel egészen másként szemléljük ugyanazt. Mind ehhez persze az is hozzásegít bennünket, hogy nem egy kupacban ülünk a színházteremben, hanem lefedjük az egész teret.
Ezidáig a Horvai bérlettel három előadást tekinthettünk meg:
- Ismeretlen táj (2025. dec. 07., Vígszínház)
- @LL3t4rgIA #éretlen komédia (2026. febr. 15., Vígszínház)
- Az államtitkár úr (2026. márc. 1., Pesti Színház)
A megélt élményeim leírásai kronologikus sorrendben következnek, némi kesze-kuszasággal, előre és visszatekintő gondolatokkal megfűszerezve.
Arthur Scnitzler: Ismeretlen táj (tragikomédia)
Lőrinczy Attila fordítása alapján a vígszínházi változatot készítette: Kovács Krisztina és Valló Péter
Rendező: Valló Péter
Szinopszis
Egy eldugott alpesi szállodában régi ismerősök – házaspárok, barátok, üzleti partnerek és művészek – gyűlnek össze nyaralni, ahogyan már többször is tették korábban. A hegyek nyugalma azonban csak látszólagos: a vendégek között régóta lappangó érzelmek, titkok és feszültségek törnek felszínre. A szerelem, féltékenység, hűtlenség és árulás szövevényes hálója egyre szorosabbra fonódik, miközben a kapcsolatok határai elmosódnak.
A nyár folyamán a szereplők sorsa végzetesen összekapcsolódik, és a látszólag békés üdülés lelki drámává alakul. A történet éles párbeszédeken és finom lélektani megfigyeléseken keresztül mutatja meg az emberi vágyak kétszínű természetét. Arthur Schnitzler érzékeny és kegyetlen pontossággal tárja fel hősei belső világát, ahol mindenki ugyanazt keresi: az ismeretlen meghódítását – legyen az egy hegycsúcs vagy egy másik ember lelke.
A nézőtérről szemlélve
Megvallom őszintén a műveletlenségem, egyszerűen nem ismertem, olvastam, vagy láttam a darabot még, így csak a vágykeltő brossúra előkóstolóként feltálalt szavaira tudtam hagyatkozni, amelyek alapján a mindennapoktól csökevényes és korhadó agytekervényeim egy pörgő, változatos mozzanatokkal telített krimit vízionáltak. Azonban az afféroktól hemzsegő teátrális gyilkosságok elmaradtak. Azt is meg kell jegyezzem, hogy egészen addig, amíg nem lett egyértelműsítve, hogy egy szállodában játszódik a történet azt gondoltam, hogy egy hegyekkel koronázott elmegyógyintézetben, illetve szanatóriumban vagyunk, amin jót derültek a színházlátogató társaim.
Az első felvonás gördülékeny és dinamikus volt. Volt egy meghatározott, hullámzó ritmusa, pont mint a boogie-woogie-nak. Lassúbb, jazz-esebb felhangokkal kavargott a románc Friedrich Hofreiter (Ötvös András) gyógyszergyáros nőcsábász és a felesége Genia (Kovács Patrícia) körül, míg swing-esebben, vagy inkább rock and roll-osabban taposott bele ebbe az érzelmi szivárványba, vagy inkább illékony érzések éjszakai északi fényébe Erna (Szász Júlia) és Dr. Mauer (Wunderlich József). Szász Júliának egy határozottan karizmatikus megjelenése van, amit csak felvillanyoz a szigorúnak tűnő tekintete és a jól körvonalazható arcélei. Legalábbis ez az én róla alkotott percepcióm, onnan a távoli nézőtérről. Mindenesetre, ha lehet egyáltalán ilyen megfogalmazással élni, jól állt neki a szerep. Erna egy olyan „ártatlanabb és érzékenyebb” karakter ebben az előadásban, aki az érzelmi tragédiák hárfájának a húrjait igencsak kifinomultan pengeti. A játékában és a többi szereplővel való interakciójában megszólal a féltékenység, a birtoklási vágy, az érzelmi bizonytalanság és az érzelmeknek a társadalmi konvenciókkal való szembenállása is. Ezzel szemben Wunderlich József színjátéka számomra egy csöppet nehézkesen indult. Első blikkre olybá tűnt, mintha viaskodna a karakterrel, de csak első blikkre. Talán ez tette egy kissé ellenszenvessé nekem Dr. Mauert, habár kisvártatva a teljes róla alkotott gondolkodásom pálforduláson ment keresztül. Míg kezdetben karba font kézzel szemléltem a cselekedeteit, a felvonás végére a keszkenőmmel itattam könnyeim és egyre-másra azt kérdezgettem magamban magamtól, hogy „Erna miért… miért nem tudod őt szeretni?” Nemhiába az ilyen tragikus, idealista szerelmes karakterek a gyengéim.
Hasonlóan mély benyomást tett rám még Rhon, az író (Gyöngyösi Zoltán), valamint Marie, a felesége (László Rebeka), idegesítően jók voltak, tényleg az idegszálaimon táncoltak. Ezt nem csak ironikus értelemben írom. A szerepüknél fogva idegesítő karaktereket is lehet maradandóan jól alakítani. Ők ezt tették. Az emlékeimben újra játszva a jeleneteiket pezsgőként kezd tombolni a vérem. Újra átélem azt, ahogy a karakterek iránt érzett gyűlöletem szeretetbe fordul át.
A második felvonás olyan volt, mint a Duna vize a Vaskapu után. Előtte is folyó, utána is folyó, de már nem érzem ugyanolyan természetesnek, mint ez idáig. Lehet, hogy én csömörlöttem meg, lehet, hogy a történet, nem tudom. Mindenesetre a második felvonás már nem rezonált úgy velem, mint az első, a végkifejletnél pedig egészen eltávolodtunk egymástól. A végső függönyzárásnál egyszerűen kívántam a következő felvonást, mert a felbolygatott érzelmi világom és magának a történetnek a szálai is, valahogy ott maradtak a zavarosban. Lehet ez is volt a cél; a hiány. Az előadást követően, hazafelé menet egyfajta ürességet, lezáratlanságot éreztem, de nem csak én, hanem a színházból kicsordogáló tömeg, annak is az a része, amely az én villamosom irányába hömpölygött. Távol áll tőlem a hallgatódzás öröme, kivéve, ha érdekel a téma. Most kiváltképp széles mosoly ült az arcomon. Az volt a legfőbb kérdés, amin a legtöbben morfondíroztak, hogy „Vajon mi most mit tanultunk ebből?”. Azt, hogy néha a margarin is jó, főleg, ha jó rámát, akarom mondani keretet ad a történetnek, ami most valahogy mégis dühítően finomra őrölt lisztként elmállott a zsíros ujjaink közt, hiába igyekeztek a színészek azt jól megdagasztani.
Georg Büchner Leonce és Léna című műve alapján: @LL3t4rgIA #éretlen komédia
Szöveg: ifj. Vidnyánszky Attila és Németh Nikolett, valamint a társulat improvizációi
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila
Szinopszis
Kicsit meg vagyok lőve ezen a téren. Ugyanis olyan volt a darab, mint a gyümölcskenyér; vagyis olyan kenyér, ami nyomokban gyümölcsöt (és magokat is) tartalmaz, de nem abból készül, azaz inkább gyümölcsös. Szóval ez a meghatározott meghatározatlanság illik leginkább a látottakra. Darabnak darab, van benne Leonce és Léna nevű szereplő és nyomokban tartalmaz Büchnert, mégis merőben más és ez a legenyhébb kifejezés rá. Akkor mégis mit láthatunk? Hm… a legújabb érettségi előtt álló, végzős generációk Letargiáját… a különböző korosztályok egymásmellettiségét… a megértett megértetlenséget… a csináljunk valamit, mert úgy érezzük, hogy csinálnunk kellene valamit, mert különben elszalad mellettünk az élet, de mire bele lendülünk már vége, és csak oda jutottunk, hogy egyhelyben loholunk életérzést… a mit tudom én, hogy mi történik, de kell, hogy ez engem érdekeljen; nem; úgyhogy inkább csak magamba gyűjtöm és élvezem a látványt. Az egész előadás tulajdonképpen a Pa-Dö-Dö offisöl videóit idézte fel bennem, a szórakoztatóan organizált káoszt. Azt a káoszt, ami tulajdonképpen a mindennapi életünk. Azonban, hogy mégis álljon itt valami, leírom nagyon röviden Büchner darabjának a tartalmát:
Popo királyságában Leonce herceg menekülni próbál az apja által ráerőltetett házasság elől, ezért barátjával útra kel. Hasonló elgondolásból szökik el Léna hercegnő is Pipi királyságból a nevelőnőjével. Az utazás során a két fiatal találkozik, egymásba szeretnek, anélkül, hogy tudnák, valójában egymásnak szánták őket. Végül Leonce és Léna álruhában visszatérnek a királyi udvarba, ahol kiderül, hogy éppen egymással kellett volna összeházasodniuk. A darab így ironikusan azt mutatja be, hogy a sors elől menekülve, a szülői akarat ellen lázadva a szereplők végül mégis csak beteljesítik azt, amit rajtuk kívül (az ismeretlen kezdetben) mindenki más akart.
A nézőtérről szemlélve
Az első felvonásban az elmúlt év összes meghatárotó szociális média eseményére vonatkozó utalás előkerült. A delulu-nál majdnem hangosan felnevettem. Mostanában olyan gyorsan jönnek és mennek az új kifejezések és szóhasználatok, mint a tenger hullámai. Van egy rövid életű, ámbár jó nagy felívelése a dolgoknak mielőtt szét plattyannának a homokban megsímogatva a lábam nagyujját. A delulu is ilyen volt, majdnem lemaradtam róla. Egyetlen egy rövidke kis szó, tengernyi mély érzelemmel felruházva, ami pillanatnyilag már szertefoszlott az értelmetlenség sík óceánjában. A „delusional” az elérhetetlen szerelem, az egyoldalú bimbódzó románcot akarta kifejezni a K-popposoknál harmatos virágkorában. Fél pillantással később viszont már teljes mentalitás fordulaton esett át a szó és a „delulu is the solulu” formájában a „faking it ’til you make it”-et hivatott egy fajta formában megragadni. Azonban alig pislantottunk hármat és máris kiveszett az oly változatos és találékony, folyton módosuló és alakítva alakuló nyelvi eszköztárunkból. Már csak halovány gyertyaként emlékeztet a három nappal ezelőtti régmúltra. Nemhiába felgyorsult az idő, gyorsabban, ugyanakkor fiatalosabban öregszünk.
Leonce (Medveczky Balázs) és Léna (Márkus Luca) önmagukban és többed magukban is folyamatos mozgásban voltak a színpadon, aminek a tornatermi színtér és bordásfal (a díszletvilágról egy hangyafarknyival később írok bővebben) különösen erőteljes körvonalat adott. Végestelen végig, mindig mindenki mozgásban. Egyre másra azon gondolkoztam, hogy többet kellene kondiznom. Hiába, ez van, első körben valahogy mindig mindent önreflexíven próbálok meg értelmezni, az is lehet, hogy mindenki más is, de ezt nem tudhatom, mert jobb napjaimon csak önmagam vagyok, a rosszabb napjaimon meg csak vagyok. Valahogy így láttam és éltem meg Leonce vívódásait is, amit (az atletizmuson kívül) egészen inkorporálni tudtam az emlékezetemben élő fiatalabb önmagammal. (Milyen nagy szavak! Büszke vagyok rád!)
Az első részben tehát volt Leonce és Léna, önmagukban, együtt és mégis egymástól távol. Leonce újkeletű szerelmi históriája Rosita-ki-vel (Szász Júlia) való kapcsolatával kezdődött, mely románc, hiába a mérhetetlen cukiság özön, egy UwU jéghegynek csapódott Titanic-ként menthetetlenül elsüllyedt. Volt egy emlékezetes pillanat, vagy legalábbis számomra az maradt, mikor Rosita-ki rózsaszín miniszoknyás ruhában az osztálytársakkal bevonult és a színpadra vezető lépcsőre huppanva a többiekkel együtt nyomkodta a telefonját. Az aprócska szoknya enyhén felpúposodott a leülést követően, ami a nézőtérről szemlélve sejtelmes látomásokat is engedhetett volna, és amit, nehéz eldönteni, hogy Szász Júlia, vagy Rosita-ki-e, vagy épp mindkettő, de most mondjuk azt, hogy Rosita-ki egy meglehetősen szenvedélyes mozdulattal lecsapott; mintha milliónyi biblikus bűnös gondolatot hessentett volna el (itt egy csöppet meg is dobogtatta az üresen kongó bádogszívem).
A szünetben a barátaimmal kerestük a letargiát a @LL3t4rgIA-ban, Büchnert a Büchnerben, valamint Leonce-t és Lénát is, mert őket is csak névlegesen találtuk meg a darabban. Mindezt végül a második felvonásban, már egészen jól felismerhető elemekkel körvonalazva meg is kaptuk.
A táncos elemekkel tarkított második felvonás végkifejletében Lénánál egyre az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy az a falatnyi táncos ruha, mit tom én hogy hogy hívják, hogy lehet rögzítve, hogy egy négyzetmillimétert sem mozdul el egyetlen irányban sem az íves, erőteljes és dinamikus mozdulatok ellenére. Ez van! Az vesse rám az első követ, aki ezt az egész koreográfiát látva nem morfondírozott el ezen. Hiszen én csak fél mozdulatot teszek öltözködés után és a dolgok máris nem ott vannak, ahol azokat eredendően hagytam, illetve helyeztem.
Mindenesetre különleges élményt nyújt a közönség számára az a momentum is, amikor igazi, autentikus végzős osztályok is az előadás részévé válnak, az előadás végén.
Több mindenről írhattam volna még, a kaotikus élményeimről ebben a szabályozott kuszaságban, de azt hiszem, hogy a már fentebb elregéltek is átadják azt az életérzést, amivel kilibbentem a Vígből. Hazafelé menet egyre másra azon járattam az agytekervényeim, hogy nem szeretném megnézni még egyszer ezt az előadást, hanem inkább MeG aKAROM újfent tekinteni (és ez így is lesz, találkozunk májusban).
Alexandre Bisson: Az államtitkár úr
Ambrus Zoltán fordításának felhasználásával a pesti színházi változatot írta: Kovács Krisztina
Rendező: Máté Gábor
Szinopszis
De la Mare államtitkár úr hivatalában a feltörekvő tisztviselők az előléptetéseiket a nőrokonaik kegyeinek köszönhetik. De la Mare ugyanis ezen rokonok felé tett „szívességeit” honorálja a kinevezésekkel. Az íratlan játékszabályokkal mindenki tisztában van, hogy az államtitkár úr hivatalában nem a tehetség és a rátermettség számít, hanem a feltétlen lojalitás, no meg egy csöppnyi erkölcsi rugalmasság. De la Mare rendszere látszólag hibátlanul működik, azonban az ő lába alatt is meginog a talaj, amikor egy váratlan vonzalom felborítja addigi hideg számításait. A megkarcolt szívű államtitkár úr piros fodros kanapén tett kéjutazásai, egy lüktető szívű szerelmi színjátékká szövődnek át. Ettől kezdve a történet sodró lendületet vesz – félreértések, titkok és kínos helyzetek láncolata vezet el a lelepleződés küszöbéig; mármint nem az államtitkár úr szerelmi üzelmeinek, vagy a hivatalt körbe lengő korrupciónak a lelepleződéséig, még mielőtt bárki a szívéhez kapva megijedne, hanem a szerelme személyének a kilétével kapcsolatban…
A nézőtérről szemlélve
Barátaimmal beszélgetve a Pesti Színház előterében, egyre másra az a kérdés vetődött fel bennünk, hogy miért és honnan vették elő ezt a darabot megint. OK! 130 éves volt a Vígszínház. OK! az első nagy sikert ennek a kora szemüvegén keresztül szemlélve igazán pikáns darabnak köszönhetik. OK! Kelet-Közép Európában, középfölde szívcsakrájában élve ez a téma valahogy mindig aktuális marad. DE MÉGIS MIÉRT? Szó se róla kellemesen szórakoztam, élvezve a színészek színpadon töltött minden egyes momentumát. Nevettünk a poénokon, szembogarunkkal felitattuk a kosztümök látványát és gyönyörködtünk a magával ragadó díszletben. Azonban akárhogyan is akarok nagyobb szubsztanciát adni a látottaknak, egyszerűen nem sikerül, DE! lehet, hogy nem is kell. Olyan francia vígjátékos volt; megnéztem, nevettem, elfelejtettem.
Erről jut eszembe, egyik kedves barátom megosztott velem egy anekdotát a szünetben egy kissé autisztikus srácról, aki régen mindig a művészbejárónál álldogált és színházba menet megállítgatta őt és a társaságát, azt kérdezgetve, hogy most épp melyik darabot fogják megtekinteni. A feleletet követően, csöppnyi szünet után jött a válasszal egybekötött értékelés: „Az jó, abban szerepel a Barbi, az jó lesz!” Láss csodát, eddig igaza volt. Az Ismeretlen táj és Az államtitkár úr c. darabban is szerepelt Hegyi Barbara színművésznő és eddig mindkettő jó is volt.
A művésznőhöz hasonló hatással van rám Fesztbaum Béla, aki pusztán a megjelenésével mosolyt csal az arcomra, ez most sem maradt el Lambertine tisztviselő szerepébe bújva rángatta meg az arcizmaimat. Rendkívül dinamikus volt az anyósával, Madame Mariolle-val (Hegyi Barbara) folytatott csatározása a hivatali karrierjéről, illetve az ahhoz kötött erszényéről. Kettejük összjátéka kellemes komédiát teremtett a vasárnap esti bágyadt éjszakában, amit tovább színesített Gilberte (Szász Júlia), Lambertine feleségének szívet melengető naivitása.
Szász Júlia szerepei, az eddig látott darabokban igencsak változatosak voltak, sőt mi több igazán vegyesen sokszínűek, de valahogy mindig elmentek egy szelídebb női karakter irányába. Pedig egyszer olyan szívesen látnám, főként ezzel az arcprofillal, egy teljesen őrült krimi szálait mozgató eszelősen megszállott szívszaggató gyilkosként, de lehet, hogy ez csak az én nézőtéri perverz perspektívám.
Vibrálóan energikus volt De la Mare államtitkár úr szerepében Wunderlich József, valamint Hirtling István Chalardon-t alakítva. Mindkettejük szerepéről egy metronóm, egy erkölcsi metronóm sejlett fel a gondolataim között. A „jó” viselkedés határait súroló kilengéseik varázslatos humorsziporkák voltak a hosszabb felívelésű komikus jelenetek között.
De la Mare nyugodt erkölcstelen világát úgy kavarta fel Suzanne (Kovács Patrícia), Madame Mariolle idősebbik lányának a megjelenése, mint annak idején a Katrina-hurrikán a Mexikói-öblöt. Őszintén szólva kezdtem úgy érezni, mintha a női szereplők egy csöppet „ránehezednének” a darabra, azonban a végkifejletet tekintve ez mégsem volt túlságosan nyomasztó (aztán most gondoljon erről a mondatról mindenki, amit akar).
Sajnos a mellettem ülő idősebb bérletes házaspár erre az előadásra nem jött el, csak remélni tudom, hogy semmi komoly nem áll a távolmaradásuk hátterében. Ugyanakkor az én 88 éves barátomnak az eddig látott három előadás közül az Ismeretlen táj volt a legkevésbé követhető, és meglepő módon nem a @LL3t4rgIA #éretlen komédia, amit rendkívül szórakoztatónak tartott, míg az Államtitkár urat inkább csak kellemesen mulattatónak, egy könnyed komédiának nevezte. Ez van, mit lehet itt tenni, mikor a Vígben még a Letargia is pozitív energiával tölt fel.
Röviden a díszletekről
Mindhárom eddig látott előadás díszlete, az elénk tárt és a képzeletünkben megidézett tágabb világ fenomenálisan ötletes volt.
Az Ismeretlen táj c. darabban Valló Péter és Garai Gréta tervezte a díszletet, ami a maga forgó színpadával és az élő fák ágaira vetett árnyékolásokkal rendkívül látványos módon érzékeltették az idő múlását, külön megteremtve az előadás belső időbeliségének a dinamikáját.
A Letargiában Schnábel Zita tervezte csodálatos díszlet tágította ki számunkra oly mértékben a Vígszínház színterét, amiről ezidáig elképzelni sem tudtuk, hogy lehetséges. Különösen hatásos volt a függöny szerepét betöltő kötélháló, valamint a bordásfal. Az ez utóbbin zajló mozgásszínházat idéző elemek olykor-olykor elterelték a figyelmemet a központi szereplők cselekményeiről.
Az államtitkár úr c. darab díszletét Khell Zsolt tervezte. Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy visszaadta a kor hangulatát, inkább azt mondom, hogy egy olyan hangulatot teremtett, ami közbe zárta, keretet adott a történéseknek. Minden egyes szoba megteremtette a maga illúzióját, különösképp a vidéki ház, amiben egyszerűen szuper megoldás volt a jobb oldalt az ablak mögött megbujtatott fikusz, amely a fényhatásokkal játszva megpróbálta elhozni a nézőközönség közé a vidéki levegő tisztaságát.
Abszolút rövid zárógondolat
Eddig rendkívül elégedett vagyok a nézőtérről magamévá tett élményekkel. KÖSZÖNÖM!