A tudat szétesése: szorongás, fájdalom és a valóság felbomlása
Ez az írás egy nyers, intenzív belső monológ a szorongás és a pszichés szétesés állapotáról. Egy szinte hallucinációs gondolatfolyam arról, hogyan torzul el a valóság érzékelése, miközben a fájdalom, a félelem és az önmagunkkal folytatott párbeszéd átveszi az irányítást.
Az ember egymaga egy szürke szobában, kelve fekve egy szöges ágyban, vérző szívvel, lüktető erekkel, leláncolt kezekkel, tűk okozta ezernyi sebhellyel; csak gondolkodni tudhat. Nincs más dolga. Játszadozhat, játszadozhat az agyával.
Már reggel óta szürke foltok úszkálnak, úszkálnak a szoba falain. Ezt a szem vette észre. Már fáj a nézés, de a szemnek nem lehet parancsolni. A foltok meg csak úszkálnak. Belekapaszkodik egyik a másikba. Apró köröket írnak le. Mennek egy ideig, majd megállnak. Egy arcot formáznak. Egy önarcképet. Csont és bőr. Papírvékony egy figura. Van szeme, szája, orra, haja, füle, szempillája. Csak teste nincs, meg hát emberi színezete. A foltok csak úszkálnak. Iszonyatosan fáj a nézés, de a szemnek nem lehet parancsolni. Nahát a foltokból egy arckép rajzolódott ki. A foltok csak úszkálnak. Fáj a nézés. A foltok csak úszkálnak.
Az ember egymaga egy szürke szobában, kelve fekve egy szöges ágyban, vérző szívvel, lüktető erekkel, letépett láncokkal, bot ütötte ezernyi heggel; csak félni tudhat. Nincs más esélye. Visszahúzódhat, visszahúzódhat a sarokba.
A szürke foltok már reggel óta gyülekeznek. Már reggel óta gyülekeznek a szürke foltok. A szürke foltok összetömörülnek. Egy önmagamat formálnak. Egy alakot rajzolnak. Papír vékony, de megérinthető. A kéz érintette meg. Az érintés nagyon fáj, de a kéznek nem lehet parancsolni. A szem csak néz. Az érintés nagyon fáj, de a szemnek nem lehet parancsolni. Fáj! Fáj! Fáj! A falat lehet ütni, de az ütés fáj. Az ágyban meg szögek vannak. Szék. Mi az a szék? Idegesség. Szorongás. Mozog. A szoba szürke. Az alak a széken ül.
– Hé ember…öh…oda csináltál!
– Oda… kicsúszott.
– Most ülhetsz benn.
– Ülök.
– De megvernek érte!
Idegesség. Félelem. Fáj a nevetés. Fáj, fáj a kín. Szorongás.
– Takarítsd fel!
– Hogyan?
– Mit tudom én? Mit tudom én! MIT TUDOM ÉN! Edd meg.
– Jó.
Fáj a tett. Kínoz a kényszer. A szag. Azok a mocskos ujjak.
– Eltűnt. Most már benned van. Szar ember lettél.
– Azt az okádékot, ami te vagy, azt már nem szippantom magamba!
Fáj a mozgás. Üldöz a kérdezz-felelek. Kardja van és megvág. Mondtam már, hogy nem érdekel, hogy nem érdekel, hogy nem létezik. Nem létezik! Nem létezik!
– Egy picit rám is figyelhetnél. Unatkozom.
Nem létezik. Nem létezik. Nem létezik.
– Ki nem létezik? Igazad van, a valóság az nem. Nincs jelen, legalábbis neked nincs. Helyette itt vagyok én.
Nem létezik. Nem létezik. Nem létezik.
– Ki nem létezik? Igazad van, a hatalom, a méltóság már meghalt régen. Te is megfogsz.
A düh túl tesz a fájdalmon is. A düh megfog és odapasszíroz a falnak. A düh megforgatja benned a bicskát: Dögölj meg! Dögölj meg! Dögölj meg!
Nyugtató. Nyugtató. Nem elég. Nyugtató.
Az ember egymaga egy vörös szobában, kelve fekve egy szöges ágyban, vérző szívvel, lüktető erekkel, leláncolt kezekkel, tűk és térdek okozta sebekkel; csak elmélkedni tudhat. Nincs más dolga. Úgy hogy elmélkedhet.
Már reggel óta vörös foltok úszkálnak, úszkálnak a szoba falain…