Reggel van. Kijelentésem végeláthatatlanul igaz. Mivel mindennek kezdődnie kell valahol, hát kezdődjék keleten.

            Arany szeméből hullik arcunkba reggeli ébresztő, enyhén bágyadt fénye, ami akaratlanul is éberséget csal az emberi szemekbe. Ha lenne szobámnak ablaka keleten, ez velem is így történt volna. Így viszont megaludhattam háborítatlan nyugalommal ameddig akartam. Ez nálam csak 9-10-ig tart. Különben a megszokás nagy ura már fél hatkor, kivételes esetekben fél 8-kor felpattintja pilláimat. Ma sem jártam különben. Már hétfő óta gyötrődöm a megszokás unalmával. Föl az ágyból… ki az ágyból… mosakodás… pizsama le… ruha fel… stb. Elérkezett a reggeli, a folyamat egyik pontja. Hétfő óta ugyanaz, mintha beleim megmakrancosodtak volna, nem csúszik más csak az eurókrém. Ezután kiülök a teraszra, a székembe és a megszokott helyzetben, újdonsült élményekkel teli könyvemen rágódok, hétfő óta. Elérkezett az ebéd. Most termett egy kis borsónk, mely hétfő óta hűségesen kielégíti leveseink tartalmát. Utána sajátságos krumplis lepény. Ezután egy kis pihenés, majd beszélgetés az életünkről. Hétfő óta ugyanaz a téma. Kérdések és kérdések nélküli válaszok, ugyanaz. Megüli a levegőt a maradás, az időtállóság foghagyma szagú és penészes bűze. Nincs változás. Maradtunk a semmiben, vagy a semmi maradt ránk. Nem tudom. De a napunk már nyugatnak dőlt, ahol minden véget ér. És bágyadt cikázásokkal, halovány fénnyel bukik alá. Ugyanúgy, mint tegnap, mint tegnapelőtt és azelőtt és hétfőn.

            Már hétfő óta sejtem, de most jöttem rá, most tudtam meg igazán, hogy hétfő óta HÉTFŐ van.