Február volt. Hideg és közönyös, már ha az időjárásnak lehet hangulata. Akárhogy is, az enyémet elrontotta. Haza utaztam. Anyámhoz és apámhoz. A szerető otthon melegébe. Gyűlöltem az utat. Gyűlöltem a körülöttem lévő embereket. Gyűlöltem magam. Az elmém mélabús gondolatai apám körül forogtak. Agyam fogaskerekei akörül kattogtak, hogy vajon tudja-e, hogy szeretem. S ha nem, akkor hogyan hozzam a tudtára. Azon tűnődtem, miközben a vonatablakba keretezett táj alakot változtatott, s a fákból házak lettek, a házakból meg települések, hogy jó fia voltam-e.

Közeledhettem volna jobban hozzá. Találhattam volna vele több közös programot.
Szeretem apámat.
Egyetlen gondolatom ez volt. Szeretem apámat. Amikor vele voltam idegesített. Amikor távol voltam hiányzott.
Szeretem apámat.
Mégis milyen szeretet volt ez? Gyűlöltem, mert több lehetett volna, mint ami lett. Becsültem, hogy nem vált kevesebbé, mint ami volt.
Szeretem apámat.
Nem nevettem a viccein. Közeledni próbált és én elutasítottam.
Szeretem apámat.
Jól elbeszélgettünk, mikor végig látogattuk elmúlt rokonainkat a sírkertben.
Szeretem apámat.
Ellustult és csak a TV-nek élt-halt nyugdíjas korára. Beszűkült a világa.
Szeretem apámat.
Negyvenkét évet dolgozott egy helyen. Becsülettel és szerény fizetéssel.
Szeretem apámat.
Sosem állt ki magáért, hagyta, hogy átlépjenek fölötte. Törpének látta magát az óriások világában, és úgy is kezelték.
Szeretem apámat.
Kedves volt és jószívű. Zokszó nélkül segített bárkinek.
Szeretem apámat.
Nem tudott nemet mondani, ezért sokan visszaéltek a bizalmával. Ő pedig mindent, magába fojtva eltűrt.
Szeretem apámat.
Egyszer próbálta megcsalni anyámat. Nem sikerült neki. E fattyú história pedig egy bicskanyitogatóan nevetséges történetté vált.
Szeretem apámat.
Ezermester volt. Nem csak az örömteli kótyagos visszaemlékezések mezején, hanem a szó valódi értelmében.
Szeretem apámat.
Semmi közös nem volt bennünk. Legalábbis azt hittem.

Vonatról vonatra szálltam. A drótkerítéses határt áthágtam. A gondolataim anyám felé sodródtak. Elnémul és sír. Nem alszik és tehetetlen. Enni sem bír. Mit csináljak. Elég, ha ott vagy – gondoltam, éreztem, ahogy a szívemre tompa kő hullt. Karmok ragadták meg. Szorítják, nem engedik. Tompán püföl. Fáj. Fáj az út. Nem akartam haza menni. Nem akartam apám szemébe mélyedve ráébredni a valóságra.

Vonatról buszra szálltam. Nem gondoltam már semmire. Nem éreztem már semmit, csak a testemet elöntő fáradtságot. Aludni akartam. Kívántam a holnapot.

Buszról autóba ültem. Némán vizslattam a búzamezők helyét. A képzeletemben hűs szellő ringatta az aranykalászokat. Apám aratott. A traktor, a kombájn volt a mindene. Apámhoz értem, utoljára. Eltűnt az éjszaka. Elmosta a hajnal. Kakasok kukorékoltak, kutyák ugattak, élettel töltötte meg a napsugár a vidéki tájat.

Apám meredten bámult. Felismerte az arcom vonásait. „Akkor menjünk…” – szólt halkan, mosolyogva, majd örökre elnémult.

Szerettem apámat. Azt hiszem, ezt ő is tudta.

***

Október volt. Remegett a lelkem, mert a testem minden porcikája tudta, hogy hova és minek megyek. A gondolataim félelemmel telt üres semmiségek voltak. Nem az elmúlás, a permanens hiány gondolatának a félelme bénított meg, hanem az, hogy nem tudtam felidézni a szüleim arcát. Az emlékük nem megfakult, hanem egyszerűen olyan mélyre eltemettem magamban, minden fájdalmammal együtt, hogy vérverejtéket izzadva sem tudtam előkaparni az arcukat az agyam elsatnyult bugyrából.

Rettegtem, hogy úgy fogok szembenézni anyámmal, hogy nem emlékszem rá, hogy hogy is néz ki. Nem láttam magam előtt a redőit, a vonásait, a ráncait. Csak a hangját hallottam. Azt, ahogy kioktat, ahogy nevel, buzdít, törődik velem, vigasztal és megbocsát. Melegség áradt belőle. Féktelen szeretet.

Aludt, amikor beléptem az ajtón. Mélyen, halkan szedte a levegőt, de aludt. Az udvaron keringtem, mint a szél bolondította sürgő-forgók.

Alig ivott. Alig evett. Erőtlen volt. Beszélt hozzám és én boldogan feleltem. Szava halkult. Nem értettem. Írt, ameddig bírt. Én csak ültem mellette. Néztem a munkától gyötört ujjait, hosszú copfját, alig-alig lüktető mellkasát. Elhalkult minden nesze. Élettelen bámult a sötétet elűző villany fényében.

Anyám apám után ment.

Egyedül maradtam, két fakereszttel. Megszűnt az életem. Valami új kezdődik. Valami más. Olykor-olykor belém mar a magány, béklyót vet a szívemre.

Ennyi volt két élet. Eltűntek két méter mélyen.