A sorok között poroszkálok. Kesze-kusza gondolatok gomolyognak a fejemben. Nincs se elejük, se végük. Mind egy szálon, a tétovaság, a figyelmetlenség, meggondolatlanság szálán futnak.

            Valahogy a sivár halmot is virágossá lehet varázsolni, persze csak kemény munka árán. Hát igen, a kemény, meg a munka, nálam ez a kettő sosem tudott együtt működni. Minden növény, amit a magaménak mondhattam, valamilyen oknál fogva kiszáradt.

            Sajnos az élet is pont olyan, mint egy növény; mint egy rózsa. Egy vérpiros vágyakkal és érzésekkel, a lét csókjának legszebb gyönyörével megáldott, illatos, bársonyos, kábító, mámorító, szédítő, csábító, ringadozására álmot hozó rózsa. Te gyönyörűség. Te élet-virág a mindenség kertjében. Mily közel engeded magadhoz az embert. Letép, megszorít, majd feljajdul. Igen… az élet tüskéi. Ezer meg ezer sebet ejtve húzzák fel a tapasztalat védőpajzsát. Hogy a kezet ne bántsák többé e szörnyű horgas kampók, megtisztítja tőlük a szárat.

            Így az élet nyitott könyvvé vált volna számunkra? Hibáztunk? Tanultunk? Vagy ez csak egy újabb játék? Vagy csak az a lényeg, hogy jó kártyát húzzunk a pakliból?

            Tanácsok?! Mit érnek, ha nem egyértelmű feleletek a feltett kérdésekre.

            Egy négy fallal behatárolt külvilág vázányi vizében ülök. Egy ideig díszítem ezt a csodás helyet. Majd szirmaim elsárgulnak, és a rozsda rágta valóságba hullnak. Én meg a szemétbe. Csak egy szó menthetne meg, mely még sosem hagyta el a számat, és soha nem is fogja.