Hóvirágos ablakú házak közül kikandikáló levéltelen fák úsznak el a szem előtt a félig olvadt szürkévé vált hó ette rozsdabarna tájon. Tömeg van. Tömeg volt a megállóban és most a villamoson is. Feketék, fehérek, szürkék, barnák, pölyhösek, szőrösek, érdesek, újak és kopottak. Utaznak a kabátok, a cipők, a sálak, a sapkák, a kesztyűk, a táskák és a szagok. Csak ez utóbbi árulja el, hogy a rétegek mögött emberek is vannak, valahol mélyen, valahol máshol; és nem csak lelketlen, üres tekintetű testszatyrok. Reggel van. Munkanap van. Mindenkit mozgat az idegvégződéseibe beégetett automatika. Gondtalan, hiszen gondolatlan robotokként zakatol a tömeg megállóról megállóra. Kapaszkodókon csimpaszkodva, fékezéskor megrázkódva, mint kamrában a kampón csüngő megpaskolt sonka. Megyünk. Ha kell, ha nem. A tömeg mozgat. Villamosról szállva elragad a monoton arcú árnyak árja. Hömpölygünk a gyalogjárda medrében, néha egymás lépésritmust vesztett lábfejére lépve. Egyesek leszakadnak, új ágat nyitva behálózzák a teret, aminek az érintetlen pontjait nyomtalanul hagyott fehér hókupacok fedik. Mások meg megállnak, egymással szót váltva, egy hőbörgő vizű gátat létrehozva. Sietnénk, mert idő van, illetve van idő, amihez mérten az időnket igazítjuk. A megakasztott áramlás a személyes időt roncsolja, míg a tömeg a személyes teret. Egy-egy ilyen pillanat olyan érzés, mint amikor szétrojtosodik a papír a kezeden és az ujjad a seggedben köt ki. SZAR! Szemráncolás, hőbörgés, gondolati ökölrázás, sóhajtás, elfogadás, kikerülés, püffögés, bosszankodás és folytatás…