Az egyik legfurcsább szófordulat az örökkévalóságot jelentő időtlen időkig kifejezés. Azért furcsa, mert megcáfolja és nem fokozza önmagát úgy, mint például a halálnak halálával halsz.

Az örökkévalóság ebben az értelemben a mindenkor és mindenhol való, az időtől független jelenlétet jelöli. Ezért érthetetlen az, hogy miért használjuk az említett szófordulatainkat olyan események körülírására, ami meghatározhatatlanul hosszú ideig tart. Előre és hátra mutató formában is megragadjuk vele az időt, mint „egy örökkévalóságig tartott, mire felöltöztél” vagy „időtlen időkig szeretni foglak”, pedig ezek a kifejezések se nem kapcsolódnak a véges, se nem a végtelen idő fogalmához.

Miért vagyunk képtelenek az időtől függetlenül gondolkodni, illetve miért függünk annyira az időtől?

Amennyiben egy kicsit másképp közelítjük a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy az örök valóság tulajdonképpen nem más, mint a mindenkori jelen. Pusztán a jelen, a múlt terhei és a jövő félelmei nélkül. Mindez azonban nem jelent örök létet. Létezni csak valamiben lehet, ugyanakkor az örök valóság lehet az örök lét kerete, ami így együtt nem mást ír le, mint a folytonos létezést. Folytonosan változó létezők létezését, mivel az örök valóságban létező örök lét nem az örök életet jelenti, hanem csupáncsak egy olyan időtől független állandóságot, aminek az egyetlen tulajdonsága az, hogy van.