Érzek valamit, ami a szívemet nyomja. Nem egy daganat, vagy egy beékelődött golyó, még csak meg sem késeltek, de nagyon fáj. Összeszorítja, megmarkolja, nyomkodja, marcangolja, csókolgatja, játszadozik vele, majd elengedi. Rendszertelen időközönként jelentkezik. Bár a szív sosem fáj… hát az enyém igen. Nem kitalált, álmodott, hanem húsba markolóan valós kín ez. Nem járja végig a testem. Nem futkározik az idegeken. Még csak nem is jelez előre. Csak úgy a semmiből, hirtelen, mint az utcai rablógyilkosok a sikátorok mélysötétjéből; nem is tudom miért gondolják ezt az emberek, vagy miért gondolom én ezt, hogy ezek az emberek a sötétségben élő szörnyszülöttek, talán a sok film meg a már elfásult regények klisébe illő jó-rossz karakterei a fény és a sötétség párosításaival; ugyanúgy megtámadhatnak nappal bárhol és bármikor; tör elő, mintegy megfojtva a valódi bensőt.

Szerelmes lennék? Kibe? Talán a megvalósulatlan vágyálmokba. Szörnyszülött lennék? Igen. Talán külsőleg is, de bensőleg minden bizonnyal. Nem vagyok kitalált, csupán egy együgyű naív valóság. Semmi több. Egy ember, a nyakán egy fejjel, alatta egy törzzsel, rajta két kézzel és lábakkal, amiken problémás ujjak függnek. Megroggyant gerinc, erőtlen kar, semmit mondó kisugárzás. Ez lennék én, ha ilyen volnék. Kit akarok átverni, ilyen vagyok. A szeretetre méltatlan és befogadására képtelen ember, de nem elmebeteg őrült.

Szerettek? Nem hiszem. Szerettem? Nem hinném.

Nyugaton van az a hely, amitől undorodok. Keleten az, amitől félek. Északon az, amit nem akarok látni. Délen pedi az, amiről nem akarok hallani.

Érdekes az undor. Undorodni lehet ezen az ég adta földön bármitől. Elítélendő? Nem. Szíve joga az egyénnek. Az öklendezés, vagy a szolid fintor, az arcra kiülő dermedtség mind-mind csak vélemény kinyilvánítás. Sem több, sem kevesebb. Létezik rossz vélemény? Nem. Olyan viszont igen, amivel nem értünk egyet. Nem értek egyet önmagammal. Ez bizony bosszantó tud lenni. Önellentmondás.

Ez az, amitől félek. A félelmekkel szembe kell nézni. Legyűrni őket, elmulasztani, megsemmisíteni, legyőzni. A félelem a legnagyobb ellenség, de ha ez az ellenség én magam vagyok… Tükörbe nézek. Nem illúzió, nem álltathatom magam. Önnön létezésemmel pedig nem mehetek szembe.

Ez az, amit nem akarok látni. A múltat és a jövőt, az elkerülhetetlen bevégződést. A probléma nem ez a kettősség, hanem az, ami azzá teszi őket, a jelen. Pontosabban az, amit megélünk. A szagok, az ízek és azok a nyomott nyomorult mondatok, amelyek megölnek bennünket. Egy szó ugyanolyan gyilkos eszköz, mint egy-egy kés, vagy egy pisztoly, mégsem félünk használni. Mégcsak át sem gondoljuk. Beszélünk.

Ez az, amit nem akarok hallani. A csacskaságok, az értelmetlenségek, az átelmélkedetlenségek, az idiotizmus. Megtanultuk kimondani a szavakat, de ez nem azt jelenti, hogy megtanultunk beszélni is, mert az sokkal több ennél.