Kossuthfalvára piacos reggel virradt, ami bizony a hét közepin, szerdán van, ha a hétnek van egyáltalán közepe. No, már most ez olyan probléma, amely e történet tudását meghaladja, így maradjunk annyiban, hogy piacos napon történt az esemény, mert e meghatározás mégiscsak körbe fonja a cselekményt. A piac, legalábbis ez, nem az árúkról szólt vagy az eladókról, hanem a nézelődésről, persze nem azt nézik, hogy mit vehetnének, hanem azt, hogy ki jön velük szemben. Jó koma, öleb cimboraság-e … vénasszony, kotkodács-e. Kolbászoltak a kolbászosok, meg az asszonyok is, kezükre kosarat fonva. Imbolygott a szoknya, himbálta a szél jobbra-balra, köztük gyerkőcök sisere hada. Kijöttek azok is, vagy inkább hozták őket, hogy a jó rokonokat körbe táncolva, ölelve, csókolva, kérve egy kicsit megpumpolják. Ez volt az, ami az összeverődött szoknyás népnek témát adott a pletykához.

– Nézzed Mari! – mert hát Mari volt akinek mondta, de mondhattunk volna Julit is, mert volt Mari, Juli a faluban vagy tíz maroknyi, a fene se tudja észben tartani, hogy mellik-mellik – Nézzed Mari! A gyerek csak egy gyöszös almát kapott a Jóska báttyától, pediglen annak még a gatya kötője is többet ér, mint a kettőnk bugyellárisának tartalma! – kotkodálta fennhangon, hogy a Jóska báttya is jól hallja.

– Az az Juli! Jól mondod! Tömve nála még az eresz alja is pénzzel! S csak egy almát ad! Az is rohadt! Épp oly rohadt, mint az ilyen ember maga! – kotyogta Mari Julinak.

Össze is csapódtak az asszonyok, mert azok olyanok, mint a verebek, ahova az ember egy csipet morzsát szór, hát azután oda verődnek csapatostul és csak csirippelnek és csirippelnek. No, most itt ezek a jámbornak tűnő madárkák csőrükkel eleven hús inait csipkedték. Csípős szavaikkal rágták János báttya lelkét, aki gatyamadzagját jól felkötve leszegett fejjel hazakotródott.

– Cirrárum-Currárum a rézangyalát! – pattant Cigán Cecil a járó szájú verebek közé, kiknek a nevét is köszönhette, mert hát se cigán nem volt, se Cecil, csak úgy ráragasztották a falubeli vénasszonyok, mivel szekeres vándor életet élt egy ideig.

– No! Cecil! Nem kell itt káromolni az igazságot! – vetették rá magukat az új vadra.

– Milyen igazságot?! Hjaj! ha nagyasszonyságtok tudnák az igazságot nem vertyognának itt csibére vadászó vércseként! Az igazság az, hogy őkegyelmit, Jóllakott Jóskát, azaz Jóska báttyát meglátogatta az éjjel Kucifrix Károly, s mi volt neki vagyona, azt mind elvitte.

E szóra aztán lefagyott az arca mindenkinek. Elhűlve, hülledezve dülöngéltek. No, már most tudni kell, hogy Kucifrix Károly volt ama híres besurranó tolvaj, aki a Kossuthfalviak nemesebbik felét rettegésben tartotta abban az időkben, mikor csak azt mondta valaki, hogy ködmön és azt a szót mindenki megértette. Nem ám ez volt a becsületes neve, hanem a történések folyamodványaként úgy esett, hogy mindenki által Kucifrix Károlynak neveztetett.

Az első áldozata a szolgabíró volt, aki sváb lévén annyit tudott mondani az esetre, düh ette puffadt pofájából sziszegve, hogy:

– Azt a kucifrixát neki!

Így lett Kucifrix. Hanem gavalléros volt ez a tolvaj, mert monogrammot hagyott maga mögött, hogy ott jártát igazolja, egy K-á betűt, mögötte aprócska ponttal a falra kanyarítva. A falu tanácsán a polgármester nyílvánította ki, mint a falu legokosabbja, hogy a K-á önmagában mi mást jelentene, mint azt, hogy Karcsi, azaz Károly a szentem, mert hogy másnak nincsen értelme. Így a két nevet egyesítve lett Kucifrix Károlynak nevezve.

Kucifrix Károly neve nagy becsben volt a szegényeknél, mert csupán a gazdagokhoz törögetett be, de hát a szegényekhez minek is ment volna, nem lett volna onnan mit lopnia.

No, míg mi ezt így tisztázgattuk, megjelent a kisbíró, dobbal az ölében, ütővel a kezében a piacréren. Köréje is gyűltek a népek. Ezt a kisbírót Töpörödött Tivadarnak hívták. Szép szál legény volt, olyan magas, hogy a felhőket majd leverte. Gólyaként lépegetve a tömeg mocsarában lassankint haladt előre.

Hogy-hogy, hogy nem, mint ahogy mindenki mást is, Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor ifi uramat is a piacon ette a fene. Lábát keresztbe fonva üldögélt, talán magát rózsabimbónak képzelve, egy nagyobbacska virágos ládában. Körötte gyerekek kergetőztek, mert hát őt az apróságok szerették nagyon. Mi tagadás jól el tudott játszadozni a pujákkal. Mutató ujjával hívólag integetett Mátécska felé, aki mindig rossz helyen volt, még akkor is, mikor ott sem volt.

– No, Mátécska, te gyerök! Ittál e már pálinkát?

– Nem, Gábor báttya – csóválta az gömbölyű fejecskéjét.

– Akkor nesze itt van! Húzd meg! – lökte a gyerek kezibe a vizes kulacsot – De úgy húzd, hogy senki se lássa!

A gyerek meghúzta, majd fancsali képet vágott.

– Gábor báttya ez víz!

– Az víz! Nu, akkor igyál utána egy korty vizet, majd meglátod, hogy nem víz volt az! – azzal a gyerek kezibe nyomta a pálinkát.

Mátécska belehúzott, de nyomban is köpte ki, mert égette a torkát.

– Nu ezt teszi a pálinka! Víznek érzed, de utána nem bírsz többet vizet inni – pödörgetve a bajuszát nevetett Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor.

– Akkor engem rászedett Gábor báttya! – a homlokához csapott a kezecskéjével – Dejszen mostmár értem mér issza úgy a pálinkát ödösapám, mintha vizet inna!

Gábor nagynevetve felállott, hogy közelebb legyen a kikiáltóhoz, hogy jobban hallja. Pederített egyet a bajuszán Tivadar, a kisbíró, majd megperdítette a dobot:

– Figyelmezzetek emberek! Közhírré tétetik! – kurjantotta egyenest bele a tömegbe – Aki bármilyen információval rendelkezik a hírhedt bűnözőről, Kucifrix Károlyról, az pénz jutalom fejében jelezze azt a polgármesteri hivatalban. Csalókat nem várunk csak érdemleges információt. A jutalom pénz a hírhedt bűnöző Kucifrix Károly kézre kerítése után adatik ki. Ugyancsak közhírré tétetik, hogy az aki feltörhetetlen lakatot tud kreálni, annak a kezit száz pengő magyar forint üti. (Nagy pénz volt ám az itt akkor, hjaj! ha most is az lenne!)

– Minek a lakat, Tivadar?! – kiáltották a távozni igyekvő kisbíró után.

– Arra atyafik, hogy a kigyelmitek, a falu pénzit avval megvégyik, a tekintetes polgármester uramék a Kucifrix Károlytól.

Míg a falu közepin a kisbíró, bár nagy sosem volt, addig a falu szélin a kisdobos, bár ebből sem volt nagy, hírdetett. Ez a kisdobos volt Dobos Dezső, Dadogós Dani soha el nem ismert fia, pediglen úgy dadogott mind a kettő, hogy ha beszéltek egy szó betűje óránkínt hagyta el a szájukat. Úgy volt vele a falu vezetősége, hogy piacnapon úgyis mindenki a piactéren van, ahova a kisbíró megy hírdetni, a szélekre meg jó lesz a Dezső is. Ha az otthon maradottak meg akarják tudni, hogy mi hír van Kossuthfalván, akkor majd megaszongyák azt a hazakerülők pletykában.

No, elég is a szófecsérlésből. Lényeg ami lényeg a hírdetmény megtette a hatását. Dolgozni kezdtek a lakatosok, meg Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor uram. Nem telt bele fél nap se, mikorra az első lakatok beszállingóztak a polgármesteri hivatalba szemlére:

– Ez aprócska! Ez meg túl nagy! Ez kurta! Ezt a kutyám is leharapja! – fitymálta le a lakatos mesterek munkáit a polgármester – Ez meg nem is lakat, csupán olyan forma vasdarab! – kiáltotta Gábor munkájához érve.

– Ez kérem méltóságos úr a legtökéletesebb zárszerkezet, mert hogy ennek zárja sincs, sőt nyitni sem lehet. Mivel hogy a kikurjantásban az szerepelt, hogy a míves lakatnak feltörhetetlennek kell lennie, hát ember legyen a talpán, aki ezt kipiszkálja vagy felfeszíti, mert a legtökéletesebb zár, a feltörhetetlen zár az a zár, amelyik nincs is.

– Úgy Gáspár! Te kutya fattya! Gúnyt csinálsz a falu bajából! – rikoltotta a polgármester – Pandúrok! Huszonötöt a vesszővel a bitang hátára!

– Nu, Gáspár! – motyogta magának Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor fácántollas fejfedőjét levéve – Magad dugtad a fejed a hóhér kötelébe.

A lakatosok két pofára röhögtek, míg a bot ütések hullottak a szenvedőre.