Őszbe virradóra járt az idő; mikor már a levecses almák is nemesi bíbor díszt szíveskednek ölteni. Fúddogált a szél, ringatta a kései körték sárga nektárját. Szilva lekvár szaga lengte a konyhákat, a pálinkáé meg hát a szeszfőzdéket, bokrosítva a kedélyeket az érdes bőrű bajuszos urak közt. Bizony nincs is jobb, mint a szesz utáni patvarkodás, habár ez szesz előtti volt, tudni illik, nem tudtak megegyezni, hogy melliknek a cefréje jő a sorba kifőzésre. Duhajkodtak is bajuszt akasztva rendesen, míg nem a szőre mentén összeölelkezettek düh gőzös fejét kikerülve meg nem előzte őket a gondnok. Templomszilvából szedett cefrét főzettetett, no nem azért, mert ez volt a fajtája, hanem mert a szilva fája a templom kertben leledzett és hát ő azt is gondozta, vagy jobbára mondva elgondozta a paptól. Azt sugdosták a pampogó vénasszonyok egymás közt, hogy aki abból iszik, annak kongnak a fejében a harangok, ezért is volt a nedűjének a neve Templomos. Ott főzette a cefréjét, ahol mindenki más, de mint mindenki másnak, neki magának kellett kavargatnia, így esett, hogy a szeszfőző masinéria végén két egyező bolondító lé, mert hát attól a létől az emberek feje megbolondult, soha ki nem jött. Volt a levek közt falu végi Koptatós, azt főzte a koplalós, az út menti fák gyümölcsét megszedve, mert hát ki-ki a magáét soha ki nem főzte, mindig csak a másét. No, hogy így felsorolásba kezdtünk, hát akkor vegyük számba a falusi pálinkának a színe-javát, meg hát a legalját. Hiszen ha kettőről már szóltunk, szólnunk kell a többiről is, úgy lesz kerek a história. Először is volt a Templomos, másodszor meg a Koptatós, a harmadik féle meg volt a Betyáros, mert ember volt a talpán, aki abból egy pohárkánál többet inni tudott. Volt még a Retyegtetős, hjaj! az ám, mert ami a felvégen Retyegtetős volt, azaz alvégen Pöktetős lett, a két vég között meg Futtatós. Volt még a Sárkány, vagy másképpen az Anyós pálinka, attól égett az ember gyomra. Megoldásként erre inni kellett egy kevéske Kevertet vagy Vizezettet, de semmi féle képpen Cukrozottat, mert arra torokba szökkenően buggyan a róka. Ha iszol, hát komám, akkor igyál rendesen, de tisztán, egészségesen.

A gondnok már a fele Templomost kifőzte, mikor a pörlekedők bajusza még mindig egymást püfölte. Micsoda bajuszok voltak azok: Cifrán csavartak, az égnek egyenesítettek, a veszekedők süveggel fedett kopasz fejebúbjáig felértek. A gondnok el-el nézte a cívódókat, egészen addig, míg a dolgát el nem végezte. Ezt a gondnokot Flintás Ferinek hívták, habár az idősebbek csak Ferinek, a fiatalabbak Feri báttyának, az egészen apróságok Feri bácsinak, a pap Gondnak, a felesége meg Részeges Korhely Alaknak, de hogy miért volt Flintás, azt meg nem tudta mondani senki, még ő maga sem, csupán csak egy ember, de az sem akarta, azonban egy ördögtől való viharos éjjelen, mikor a tyúkok a holdra kukorékoltak, magát elszólta:

– Asszony! – így hívta az az egy ember a feleségét – Adjad a kezembe a puskámat, had lövöm agyon az átkozott tyúkokat!

No, az öregapja keziben szorongatott folyton puffogó flinta miatt volt a Feri Flintás. A Feri feleségét Tintás Terinek nevezték el a szülei, de ő csak Károgó Varjúnak hívta, a háta mögött. Szegény Teri, nem elég, hogy az ura iszik, mint egy gödény, de még az apja is Tintás, hát hiszen hogyne lenne az, mikor tentát árult a piacon, meg az igazat megvallva részeges is volt, nem kicsit, nagyon.
A falu végi kék kapujú patak partján fekvő szeszfőző üzem előtt állva ivott Feri egy kupica áldomást az újonnan főzött nedüből az érkező kollégákkal. Ahogy ott iszogatnak, Kossuthfalva szegletiben, az öklelkező atyafikkal a háttérben, látják ám, hogy jön Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor, maga előtt tolva egy talicska téglát. Nyurga lábait bőszen kapkodva szinte már szalad, nem is, rohan. Mnos, hát azt kell tudni Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor hetyke pedrett bajszú fiatal uramról, hogy neki bizony több lába volt, mint teste. Több, pontosan egyel több. A lábai olyan hosszúra nyúltak, hogyha egyet lépett, kettő lett belőle, s az a két lépés a falu egyik végiből a másikba vitte. A karjai? Hát azokról meg ne is beszéljünk, mert azok kurták voltak, tompák és erőtlenek, de ez most nem is lényeg, mikor jött ily nagy írtózatos sebességgel.

– Hová, hová ilyen sebtiben Gábor? – torlaszolta el az útját Feri, mert hát Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gáborról azt mondták, nem is mondták, azt tartották, hogy csak szél fú a fejiben.

– Feri bá! Hát hová mennék? Pálinkát mék főzni, mint kegyelmed – válaszolta Gábor.

– Téglából?

– Téglából. Meglássa kegyelmed – csettintett egyet a nyelvivel – ebből mézes pálinka lesz.

– Dehogy lesz abból!

-Dehogynem!

-Dehogy lesz abból Gáspár! – mert hát Gáspárnak hívták, ha szaván akarták fogni

– Hiszem, ha látom!
Kételkedések és kíváncsi tekintetek közepette bement a szeszfőzdébe, az az csak be ment volna, mert hát a pörlekedő urak Gábor megérkeztével szünetet tartottak:

– Állj meg Gábor! Ne olyan sietősen! Várd ki a sorod!

– Kivárom én! Kivárom. Akkor meg kigyelmetek valamelyike menjen be, amellik előbb jött.

– Akkor az én leszek.

– Már mér lennél te!

E szóra újra összekaptak. Úgy marták egymást, mint két rühes kutya, amellik egy széjjel rágott porcos koncon marakodik.

– Amíg az urak elintézik a nézeteltérésüket, addig én bemennék a dolgomat intézni, ha nincs az urak ellenére?

Azok nem szóltak, már pediglen néma ember szava igent jelent, így Gábor a talicska téglát a kék kapun által lökte. Árgus tekintetek meredtek utána. Várták a pofára esést. Azonban Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor fiatal uram egy üveg jóféle mézes pálinkát kapott a szeszfőzdéstől az elvégzett reggeli téglahordás fáradtságos munkájáért.

– Nu, ezt jól kifőztem! – kurjantott a nézelődők vöröslő képe közé.

– Nem főzted azt te, hanem kaptad! – kiáltották amazok és jól elverték.

Mikor elült a porfelleg felőle, mikor nyöszögve a patak parton hempergett az az egy forgott Gáspár agyában, mert így nevezte magát ha felmérgelődött, hogy:

– Megállj Flintás Feri, megkapod te még a magadét vagy én, vagy az Isten kegyelmiből, de Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor nem marad adósa senkinek!