Feltörni és letörni sokféleképpen és sokmindent lehet. Fel lehet törni a tojást, a széfet, a karriert, de a kedvet azt nem, azt csak lefelé lehet vinni, a kedvet csak letörni lehet. Kivéve, ha rajtunk van az utcai arcunk, amit sokáig hosszasan a tükör előtt gyakoroltunk; az az arc ez, ami a leginkább semleges. Nem mosolyog, nem is szomorú, hanem olyan a két görbület közti egyenes. Ezt az arcot általában cipőkötés közben húzzuk magunkra és van, hogy egész nap fenn felejtjük. Nem hazugság ez, csupán csak társadalmi finomság arra vonatkozóan, hogy elkerüljük azt, hogy felszínre törő beszédessé váló mimikánk nehogy véletlen kellemetlen helyzetbe hozza a körülöttünk lévő idegeneket.

Arctalan arcok karcolnak semmit mondó emlékképeket belénk ismerős ismeretlenné válva a munkába vivő villamoson, vonaton, autóbuszon. Olyan idegenek ők, akiknek biccentve, ahelyett, hogy a kapaszkodóról lefonnánk a kezünk egy bensőségesebb kézszorításért, tovább bámulunk ki a semmibe, míg le nem szállunk utunk végpontján. Hiába cirógatja a nyári nap UV fénye az arcunkat, hiába száll a rigó trillás dallama a simogató szellőben, mi csak megyünk mosolytalanul, céltudatosan és semlegesen magunk elé bámulva. Nem átnézünk a másikon, hanem egyszerűen nem is látjuk. Egymás mellett létezünk a betonba zárt szabadságunkban. Megesz bennünket a bú, amit a magány szül a tömeg közepén. Nem sírunk, nem nevetünk, hogy a kellemetlen pillanatokat elkerüljük. Együtt állunk, sokszor egymással szemben, mégsem vesszük észre a másikat. Egyedül állunk láthatatlanul a sokaságban. Alattunk életünk libikókája, amit két kezünkkel göcsörtösen megragadva tartunk mereven egyenesen, olykor, ambiciózus pillanatainkban meg ugrálunk, mint egy eszetlen szerencsétlen, s bár sokszor vagyunk fenn, nincs aki minket megtartson. Elengedni mégsem merjük, nehogy lezuhanjon, hiszen a másik oldalon senki sincs, aki utánunk kapjon.