Sári csalódott, mert hiába menekült szobája bármelyik sarkába, hiába állt tótágast, dobta ki az ablakon a zöld zokniját, ivott cukros vizet, húzta a fejére a párnáját, nem tudott elmenekülni, nem tudott megszabadulni a szívébe baljós árnyként férkőző sorscsapástól: döntenie kell. Nem holmi csalárdságról, vagy kópéságról, hanem bizony komoly dologról; egy tíz éves kislány életéről. A sajátjáról. A szabadság, demokráciánk alapja, a racionalitás valósága, vagy épp fordítva, mint kóbor kutyák űzték a szobájából a konyháig, majd a nappaliba, majd vissza a konyhába, mert elfelejtett magának narancslevet tölteni, majd újra önnön siralmas állapotára vetette a tekintetét, és futott volna, ha nem jutott volna eszébe, hogy attól izzadni fog, és az izzadsága hamburger illatú, és akkor biztos széttépik azok az éhes dögök. Levegőért kapkodott. Félre nyelt. Anyu mézes pogácsája a legjobb. Úgy ám, az övé. Nu, de ez nem tartozik a tárgyhoz. Sári elszürcsölte a nektárt. Kinézett az ablakon át a holdra, és arra a napra gondolt, amikor szülei úgy döntöttek, hogy elválnak. Igen, még nem halt meg senki, de semmi sincs kizárva. Megrázta az a tudat, hogy véleményt kell alkotnia azokról az emberekről, akiket szeret. Mit tud ő mondani. Szeretem aput. Szeretem anyut. A kezeire pillantott, és arra gondolt, hogy mit érnek ők külön, vagy rá nincs szükség, csak féltek elmondani neki. Keletről nyugatra borongós felhő tartott, amely bele-bele markolt az égitestek formás idomaiba, és csak akkor fogta vissza magát, ha már kapott egy taslit. A félelem láncai csörgedeztek Sári nyakában, és az bizony rossz gondolatokat szül.

Álom manó aznap este nem jött el. Megérezte a félelmet és elosont a kislány ablaka mellett, de nem is kellett, hogy csukva legyen a szeme, ahhoz hogy a varázslatok földjére jusson, mert ő már ébren álmodott. Paplan hajójával kicsúszott az ablakon át, az égi párán keresztül a csillagok közé. Egyik izzó fénygömb sem volt túl közel, hogy megégessék, de túl távol sem, hogy észrevétlenek maradjanak. Számba vette őket. Ízlelgette a nyelvével a sugaraikat. Hol a savanyú keveredett az édessel, hol meg a sós a keserűvel. Megállapította, hogy pontosan 1642 van belőlük, és csak négy ízben. A kezével evezni kezdett. Maga mögött hagyta a biztonságos visszatérés reményének a fonalát, amely az alatta lévő repülő takaró huzatjából fejtelődzött ki, oly hosszan, hogy egészen leért a házuk ablakáig, de oly vékonyan, hogy azt felnőtt szem nem láthatta, csakis egy gyermeké. Nyugodt szívvel folytatta az utazását a Holdig. Miért? Miért? Miért, mert bele akart harapni. Megakarta kóstolni a feketeség tejkorong trappistáját. Azon nyomban ki is köpte a falatot. Homok íze volt. Tudják kedves emberek, milyen ízű a homok? Rossz. Kifejezetten ártalmas minden élőlény számára, fogyasztása kerülendő. A homok öklendezésre késztet, csiklandoz és romlott borsófőzelék zamatát hagyja a szájban egy csipetnyi hónapos medvecukor ízével. Végül is annyira nem rossz. Egy különleges gasztronómiai élmény. Szájába vette a második falatot. Ezt már tovább forgatta fejének nyálas rejtekében, mielőtt kiadta volna magából azt, ami még benne volt az uzsonnájából. A harmadikat már lenyelte. A negyedik pedig már kifejezetten ízlett neki. Addig csattogtatta a fogait, fúrt, faragott, míg el nem tűnt a fele Hold, de ezzel nem volt semmi gond, mert felfúvódott testével kiegészítette a hiányzó darabot. Ujjbegyeit egy kráterbe fektette, a fejét egy dombtetőre tette. Lehunyt pillákkal mélyen gondolkodott. Miután befejezte az elmélkedést visszaszállt a hajójába, nemtörődöm módjára ellökte magát a maradványoktól és tovább sodródott a láthatatlan árral.