Történt egyszer régen, decemberben, Karácsony éjjelén, hogy az Ibolyka jól kigömbölyödött hasában megfészkelt babszem a védelmező ölből a komorság-vidámság felemás világába kívánkozott kihajtani, mert az ember az egy igaz ég alatt, mely mindenki feje felett kéklik vagy sötétlik vagy ború látóan tekint maga elé valami miatt vagy cudar jó kedve van ugyancsak valami miatt. A vajúdás zajára felbolydult a kis házikó minden egyes szeglete, melyről a Kossuthfalviak nemigen tudták, hogy hol van; ugyan látták nevezetes Gábor uramat minden egyes nap a faluban, de azt is tudták róla, hogy szép nyár idő esetén szeret valamely fa alatt a csillagos ég melegén aludni. El nem tudták képzelni róla, hogy hol lakhat, úgy vélték, hogy valamilyen föld alatti kuckója van, de hogy mindig takarosan öltözve, fácántollasan, kifent bajusszal jelent meg; ezt a változatot elvetették. Hanem hogy fúrta ez a falubeliek oldalát, új pletyka kapott szárnyra, hogy Gábor bolondgombává változva boszorkány mód él az erdőben. Hitték is ezt, meg nem is, de hogy furcsállották őkelmét a népek, az is bizonyos, s hogy félni kezdték a jelenlétét, Gábor maga kérte a paptól a saját ördög űzését. Minthogy nem történt semmi, lenyugodtak a kedélyek, s Gábor maradt a Kossuthfalviak szemében egy szerény elméjű futóbolond, aki valahol „Bolondországban” tengeti a napjait. Ignác uram, hogy így együtt várta a gyerök érkeztét a vejével el-el ámult rajta, hogy milyen egy takaros házikóban vannak, igaz nem a faluban, még csak nem is a környékin, hanem kinn a tanyavilágban, mert hogy Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor tanyasi paraszt volt, csak ezt róla senki nem tudta; nem kérdezték, ő meg nem mondta. Mikor Ignác uramat meg Imola nagyasszonyságot, az anyóst, egy deresek vontatta szán kisüvítette, a másfél méter magas hó tetején oda, a tanyára, hát mindkettőnek tátva maradt a szája az elibük tárulkozó látványtól: volt ott disznó vagy negyven, tyúk is úgy hetven, kacsából sem volt hiány, birka rengeteg, a szürke marha meg mint a tenger, de azt tudták volna hogy mennyi búza van a magtárban, annak arany ragyogásától biztos elaléltak volna, de mint azt hogy nem láthatták, csak bementek egy kis házikóba, melynek valamely takaros szobácskájában Ibolyka az új jövevényt várta. Gábor, mint ahogy illik a várt vendégeket pálinkával fogadta.

– Igyék nagypapa! – kínálta Ignácot.

Az ajtó mögül egy valjúdó anya sikolya hallatszott.

– Hű az annya, szűk a járat! – kiáltott Ignác és a kupicát lehúzta.

Fűtött kis szobában voltak, csak ők urak, egy ajtónyira az asszonyoktul. A kemence melege belengte a leget, átfúrta magát a falakon, bőrön, húson, csonton, elárasztva jóleső érzéssel a testeket. Mindenki várt, mely várás csendet ült a nádtető alatt. A fehérre meszelt falak virágmintás díszítése kör táncot járt a hol felálló, hol meg leülő urak körül.

– Nem tudtam, hogy itt laksz … fiam.

– Sosem kérdezte … apus – válaszolta a csendettörő elszólásra Gábor.

– Ide szegődtél, fedél alá, cselédnek?

– Nem szegődtem én.

– Hát akkor befogadtak?

– Nem fogadtak engem be sehova.

– Azt a kutya nemjóját Gáspár! Ne kerülgessük itt a forró kását, hanem aszongyad meg már nekem, hogy hogy lehet az hogy te itt laksz?

Az ajtó mögül újabb fülsiketítő ordítás hallatszott.

– Hű az annya, szűk a járat! – kiáltott Ignác és egy újabb kupicával lehúzott, mintha ő neki kellene erőt gyűjteni a szüléshez.

– Úgy lakok én itten, hogy az enyém ez a tanya, meg vele vagy fél vidék – válaszolta Gábor rebbenéstelenül nyugodtan.

– Hinnye, no! Hinnye! – hüppögött Ignác uram.

– Bolondok szerencséje … apus. Igaz-e?

– Hinnye, no! Hinnye … fiam. Sosem mondtam én, hogy bolond vagy – mézes-mázaskodott Ignác uram.

– Én se arra mondtam (hanem, hogy kend a lányát ilyen jól beházasította) – de ez utóbbit már nem mondta, csak gondolta.

– Hanem sosem láttalak én a hivatalba adózni vagy jelentgetni, amit kell.

– Azért apus, mert ez a tanya s vele minden birtok területileg nem Kossuthfalvához tartozik – tetszett Gábornak, hogy az öreg így meg van szeppenve.

– Ki fia borja vagy te Gábor? Gabornyikiak errefelé nem voltak nagygazdák soha, hanem valami Dolgosék.

– Az volt az, az lakott itt, Dolgos Dömötör.

Az ajtó mögül újabb ablakremegtető kiáltás hallatszott.

– Hű az annya, szűk a járat! – kiáltott Ignác és ledöntött egy újabb kupicát.

– Az volt az én apám – folytatta Gábor.

– De hát te nem vagy Dolgos.

– Hát nem, semmilyen értelemben – nevetett Gábor.

– Nem úgy értem, no! Hanem a neved.

– Hát tudja meg kend, úgy nem vagyok én Gabornyiki, mint ahogy a Cigán Cecil se Cigán Cecil, hanem azért Dolgos sem vagyok.

– Az meg hogy lehet? – vakarta a feje búbját Ignác.

– Az úgy lehet, hogy ahogy én növögettem, sehogyan sem erősödtem, az erőtlen gyerök meg a munkát nem igen bírja, így a paraszt szemiben, ugye értéktelen. Mnos az én apám is úgy volt evvel, hogy neki már pedig ilyen Nyiki Nyaki gyerök nem kell, így a városra adott úri cselédnek, mert hogy annak csak jó leszek egy Gabornyiki Gáspár Gábor nevezetű ügyvéd mellé. Mivel atyámnak más gyeröke nem lett, így mindent mégis csak én örököltem, de hogy engem megtagadott, én is megtagadom őtet. Nagy a csend odabent – Gábor felállt és belökte az ajtót.

Ibolyka pihegve, izzadtságban és vérben feküdt. Az anyós bőszen hányta a keresztet, a bába meg valami ruhába itatta a vért vagy mit, azonban gyerek sehol sem volt. Se sírás, se semmi.

– A gyerek? – kérdezte Gábor bátortalanul.

– Halva született. Rá tekeredett a köldökzsinór a nyakára – rebegte Imola – A kuckóba tettük, hogy Ibolyka ne is lássa.

– Azért imádkozzon nagyság a gyerekért is – fordult Gábor a kemence és a fal közti rés felé, amit kuckónak neveztek.

– Nagyságos Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, áldott a te méhednek a gyümölcse – ahogy ezt kimondta Imola, felsírt a gyerek.

– Csoda! Csoda! – káltozta az anyós – Szűz Mária mentette meg! Máriának kell nevezni!

– Az kissé nehéz lesz – mondta Gábor a karjába véve a csecsemőt.

– Már miért lenne nehéz, te hitetlen! – perlekedett az anyós.

– Azért mert fiú a szentem – nevetett Gábor – Legyen István, az is Szent. Kend meg – fordult Ignác felé – tartsa a száját arról amit mondtam, mert még majd szegény bolondot földönfutóvá teszik.

– A sírig hallgatok! – rikkantotta Ignác uram erőteljesen.