Télre tavasz jött, mert annak így van rendje; kikelet meg miegymás, a fák lombkoronát öltöttek, a madarak felröppentek, amelyek meg távol voltak hazatértek, új fészket építettek és abba tojásból kelő kicsinyeket tettek, mert ez az élet körforgásának a rendje. A fecskék az istállókba, Boris meg Riska tehenek fölött vertek tanyát, egy vissza járó gólyapár meg a doktorék házán. Új köntöst húzott magára a természet, zöldet és virágosan tarkát. Nyílt az ibolya, kék, fehér, s lila Igéző Ibolyka ablaka alatt, aki oly mese szép volt, hogy annak csodájára járt az egész világ, vagy legalábbis a környékbeli települések népe, mely akkor, mikor még utazni gyorsan nagy távolságokra nem lehetett, a Kossuthfalviaknak az egész világot jelentette. Jött mindenki, aki jönni tudott, aki meg lábra nem állhatott, azt meg tolták, hogy legalább egy szempillantást vethessenek a bogár fekete szemű szépségre. Hódolója s kérője is akadt rendesen, olyan is, aki már férjnek neveztetett. Elhalmozták ajándékokkal, virágfüzérekkel és minduntalan ő lett a bálok szépe. Támadt is nagy irigység a hajadon lányok közt, kik magukat csak másodhegedűsnek érezték a zenekarban, akiken csak akkor akar a legény játszani, ha az Ibolyka elhúzta már a nótáját. Az Ibolyka meg, akár hogy húzatta neki akárki a rezeseket az ablaka töviben, sehogyan sem állt senkinek sem kötélnek. Lakodalomra harangozni harangoztak ugyan, és mindenki az utcára szaladva, kulcsos kalácsot várva leste, hogy vajon az Ibolykát vezetik e az oltárhoz vagy sem, s mikor látták, hogy nem, a nézelődők csalódottan haza szédelegtek. Odáig fajult a helyzet, hogy a legények már szégyellték, ha esküvőre mentek, úgy hogy külön adományt fizettek a papnak, ha az a menyegzőjüket nem hirdette ki, s így szépen csendesen megesküdtek. A pap is örült a plusz pénznek, meg a legények is, hogy nem kellett szégyenkezniük. Hogy így mindenki vérébe bele keveredett a nősülés iránti hajlandóság, mintha a tavasz levegője hozta volna magával ezt a fertőző betegséget, hát Isten uccse, Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor is úgy döntött, hogy aláveti magát ennek a szertartásnak, ha már mindenkitül csak ezt látja. Ki is szemelte a jövendőbelijét, ki mást, mint Ibolykát. Nagy sebbel lobbal, hátra tett karokkal igyekezett az Ibolyka házához. Megállt, majd bezörgetett. Igéző Idegenkedő Ignác emelte ki a vaskos kaput.

– Mi járatban Gábor? – kérdezte Ignác.

– Kérni jöttem.

– Mit?

– A lánya kezit.

Ignác köpni nyelni nem tudott, úgy nevetett.

– Ajándékot is hoztam neki, ha bemehetnék át is adnám.

Ignác fejében átfutott a gondolat, hogy ha ő Gábort beengedi, akkor őt az egész falu kineveti, mert hát ugye mit gondolnának róla, hanem hogy bolondot megsérteni nem ildomos, úgy döntött, hogy inkább ki hívja Ibolykát, mintsem Gábort beeressze. Átadja az ajándékát, aztán menjen Isten hírével, a válasz meg úgyis nem, de így legalább nem lesz, aki megszólja s Gábor sem lesz haragosa. Úgy is lett, Ibolykát a kapuba hívta, aki kisvártatva meg is jelent. Suhanó léptekkel jött, mintha szellőn járna, mert ily szépség a földet nem érintheti.

– Ibolyka, ez itt a világ ezidei utolsó ibolya szála – szavak kíséretében tette azt Gábor a háta mögül előbújtatott keziből Ibolyka bársony puha tenyerébe.

Valóban az volt az utolsó szál. Akármerre tekerte a fejét Ignác, ő sem látott másikat.

– És te letépted nekem az utolsó szálat Gábor? – kérdezte, nem is kérdezte, hanem dalolva zengte Ibolyka.

– Nem téptem én ezt le, le volt az már szakajtva.

Ignác erre akkora pofont kevert le Gábornak, hogy az belehemperedett az árokba, pár kutya meg még meg is kergette, miközben Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor egyre csak azt nyögte:

– Meglásd Ignác most kergettetsz, de nem sokára kitárt karokkal fogadsz majd.

Ahogy telt az idő, múltak a hónapok, úgy fogyott a tenger sok ember Ibolyka ablaka alól. Először a rezesek tűntek el, majd a kérők, legkésőbb meg a hódolók, csupán egyetlen egy öreg úr maradt ott, de az is csak azért, mert járni nem tudott és nem volt aki hazavigye. Mi történhetett? Találgatták a falubeliek. Ami a faluban titok van, az nem sokáig maradhat az, mert annak hamar a végére járnak az emberek. Így esett, hogy kitudakolódott, hogy az Ibolyka terhes lett; de ki az apa? Hát szegény Ibolyka, hosszú volt a kérők sora, ő maga sem tudta. Elveszett a jóhír. Hanem a falubeliek neszét vették annak is, hogy Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor így is elveszi. Bolond ember az, mondogatták. A pap is így tartotta, így magához hívatta, hogy felokosítsa.

– Kedves Gábor, ha kótyagos is a fejed, de te jó ember vagy a szíved mélyén, miért csinálod ezt? Miért nem keresel egy magadhoz való tisztes leányt, egy tiszta erkölcsűt, nem egy ilyen ördögtől valót? Ha csak … Ki annak a gyereknek az apja Gábor? Csak nem te?

– Én, dehogy.

– Hát akkor?

– A falu.

– Még hogy a falu, beszélsz bolondokat Gáspár! Egy gyereknek csak egy apja lehet! No, tágulj innen, csinálj amit akarsz!

– Hát ha bizonyság kell, bizonyítom én kigyelmednek, hogy már pediglen annak a leendő gyeröknek a falu az apja – azzal szava végeztével Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor kilépett a parókia kapuján.

Mint azt már előzőleg megmondta Gábor, Ignác uram tárt karokkal fogadta, de hogy csakugyan kérni jött a lánya kezét, még össze is csókolgatta.

– Hát nagy jó uram, ha más nincs, a bolond is jó – mondta Gábor a csókok közepette.

– Ne mondj ilyet Gábor, hát forog a te agyad szekerének mind a négy kereke!

– Hát ez az, hogy abból biza öt kellene. Nu, csupán egy feltételt szabok, hogy a menyasszonyt én öltöztetem.

– Furcsa amit kérsz Gábor. Furcsa, – vakarta az állát Ignác uram – de legyen ahogy te akarod.

Csodás nyári napmeleg mosolygott a falura, mikor ama nevezetes nap bekövetkezett, hogy Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor nászmenete, rezesen, kulcsoskalácsosan a templom felé megindult. Hát láttak ám csodát a falubeliek, még a madarak is elhessentek, mert Ibolyka kenderbe verte a határszéli madárijesztőket. Lett is erre nevetés. Zengett Kossuthfalva, remegtek a házak, hanem egy vékony női hang hirtelen felhorkant:

– Az az én pruszlikom! kiáltotta Tintás Teri fülön csípve Flintás Ferit, akinek szintén elment már a kedve a nevetéstől.

– Az meg az én brossom! – kiáltotta a polgármesterné.

– Az meg az én mintás kötőm! Az meg az én ünnepi kis csizmám! Hjaj mennyit kerestem! Az az én hajtűm! Az az én ezüst láncom! – kiáltozták az asszonyok az út mentén ráismerve a tulajdon holmijukra.

Nem kellett kettő az egyhez, hogy összerakják, hogy ami díszes értékes volt otthon, azt az urak elhordták Ibolyka öléért. Hanem ez még mind semmi, mert a templomba érve előkerült Ibolyka megemelkedett dús keblei közül egy arany kereszt.

– E mögül eskessen meg atyám bennünket! – felkurjantással tette azt Gábor az oltárra, egykor volt jogos helyére.

– Isten bocsássa meg – vetett keresztet a levegőbe a pap.

Azon az estén a nyújtófák az asszonyi kezekben nem tésztát nyújtottak, hanem férj urat. Egy nap alatt megfizetett Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor az egész falunak minden sérelméért.