Nyár delelőre csípős ősz köszöntött, mely kemény és hát hideg telet ígért. A Kossuthfalviak is tudták ezt, a bőrükön érezték. Fodrossá válva kitülemkedett a szőrük töve, amely szőrt a szél ludak lábához kötözte. Csapkodó szárnyukkal húzták, vonták, nyúzták, de az ember nem engedhette, hogy azt csak úgy holmi ludak kitépjék! A Kossuthfalviaknak helyén volt az esze, hol máshol lett volna, vacogva csattogó fogaikkal elrágták a köteléket. Vesszen, aminek vesznie kell! (úgy voltak vele) A bajuszokra kiült a reggeli dér, még vénebbé téve az amúgy is deres kinézetű öregeket, kiknek nem csupán a foga vacogott, hanem de biz’ Isten egész testükben úgy remegtek, hogy lerázódott a bőr a csontjukról vagy legalábbis a hús, mert ez idő tájt három olyan embert temettek, akibe nem hogy hálni, de még szuszogni sem járt a lélek, annyira beesett arcúan vékonyak voltak.

A falu nemesebbik fele tüzet rakott, és megeredt a pöfékelni vágyó kémények víg füstje. A tűz melege lengte kis szobák bánatos ablakai belekönnyeztek a meleg napok végét jelentő fecskék távoztába, de hogy az örömködő kismadarak elől a bánatukat elrejtsék, befelé sírtak, amit komám gazdasszonyék egy ronggyal le-le törölgettek. A szél belekapott a fekete füstbe és azt Szegény Szilárd orra alá dörzsölte: Ne te szegény! Szíjjad, ha már érezni nem érezheted! mintha így csipkelődött volna vele a szél, amely csakugyan beburkolta a fekete felleggel. Ez a Szegény Szilárd olyan szegény volt, hogy nálánál csak egy szegényebb valami akadt a faluban, a templom egere. Most, hogy ott állt a kunyhója kapujában talpig füstben, kifordította az egyik zsebét, annak lyukas volt a bélése; fordította volna a másikat is, de annak meg nem volt bélése. Egy olyan ócska szűr volt rajta, hogy amellett a kilenclyukú híd, de még a likacsos sajt is elbújhatott volna szégyeniben. A lábán parolás csizma helyett szebb napokat is látott bánatos bocskor köhécselve nyöszögött. A ruháit mások már rég eldobták volna a szemétbe, de hogy neki más nem volt, csak azt hordta. A kunyhócskája dérvirágos ablakán át, mert nem jégvirágos volt az, hiszen hó még nem esett, csupán a dér ült ki, fehéren, a gyöngyöző harmatot megfagyasztva a növényekre; no, ezen a dérvirágos ablakon át harminc vagy harminchárom, már maga sem tudta, apró szerzet szeme, meg egy gömbölyded asszonyé figyelte, hogy no vajon Szegény Szilárd szegény feje most mit tesz, mert ami tüzelőjük volt, azt elvitte az előző tél hidege, s nemhogy egy gallyacska, de még egy asztalláb, annyi se maradt a kunyhócska egyre szűkösebb szobájában, pedig egy asztal azért el kellett volna.

Mondogatták is neki a falubeliek, hogy:

– Ha kegyelmednek nem lenne annyi gyeröke, annyi betömni való éhes szája, akkor a gazdasága is jobban menne!

Az ilyen és ehhez hasonló szavakra Szegény Szilárd csak legyintett egyet és annyit mondott, hogy:

– Hát tehetek én róla, hogy az asszony hármasával szórja a gyerököket, pediglen én már nem is boronálom.

A hajnali pirkadat virrasztó fénye nemigen ment át reggeli elevenségbe. Csicseri a kakas nem kukorékolta el magát, üdvözletét küldve a felkelő napnak, hanem lekonyuló taréjával a szemét eltakarva, hogy ne is lássa a fagyos világ eljövetelének a kezdetét, a csirkék közé bújt az ólba. A legelőn hagyott tehenek is megtagadták szokásukat, nem kezdtek bősz lakomába, nem nagyon füllött a foguk ehhez a hűtött mirelit csemegéhez. A disznók libabőrösek lettek, a libák meg … azok is.

Ami a falunak a fázást, az a közeli erdőségeknek a fatolvajokat jelentette. Mindezidáig a pandúrok őrizték ilyentájt a fákat, de most hogy Kucifrix Károly a környéken garázdálkodott, a polgármestert riasztotta a gondolat, hogy ha a pandúrokat kiküldi a rengetegbe, akkor azzal szabad utat enged a rablónak a tolvajláshoz. Így úgy esett, hogy a falutanács úgy döntött, hogy ez évben a falubeliekből verbuvál faőröket. Ezt a hírt Dobos Dezső a falu szélin Szegény Szilárd orra előtt göcsörtös betűkkel vésett papíron ki is függesztette, mivel hogy vacogott is, meg dadogott is, kikiáltani nem merte, amúgy is úgy volt vele, hogy csak az lehet olyan okos, hogy a fatolvajokat lefülelje, aki tud olvasni és ismeri az egyszeregyet. No már most Szilárd ismerte. Nehezen, de kiolvasta a függesztmény szavait, mivel Dezső úgy írt, ahogy beszélt, dadarogva.

– No, erre jelentkezek! – derült fel Szegény Szilárd arca – Pár szál fát hazahozok, s majd azt mondom, hogy a fatolvajok voltak azok! Máris megoldódik a telem!

Fütyörészve indult a hivatalba a munkára jelentkezni.

Az erdőségek a falu körüli szántókat ölelték. Volt köztük lombhullató, de legtöbbje fenyves volt, igen fenyves. Az is hogy mit keresett Bácskában, a Telecskai dombok háta mögött? Hát azt bizony maga sem tudta. Lehetett onnan fát vágni, de csak rendeletileg a favágó telepeknek, aki meg onnan venni nem bír, az fagyjon meg; punkt-tumm!

A hivatalban már gyülekeztek a ráérősek, mert hogy csak azok jelentkeztek, akik így tél közeledtére, meg amúgy mindig is ráértek. A jelentkezők között volt Dobos Dezső, Dadogós Dani, Flintás Feri, Tintás Tódor, aki Tintás Teri apja volt, Szegény Szilárd meg Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor. Épp hatan, hát éppen hogy hatan kellettek, hanem hogy a kisbíró a Szegény Szilárd rongyaira nézett az eszébe villant, hogy mi van hogyha az a fákat nem megőrizni, hanem épp ellenkezőleg vinni akarja, így őt Isten áldásával hazamenesztette. Hanem hogy így öten maradtak nem tudta Töpörödött Tivadar, hogy mitévő legyen, mert ő magának nem nagyon akaródzott kimenni, egész nap a hidegben kucorogni. Megoldással Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor szolgált:

– Nagy teher ugyan az báttyám uram mit én szólni akarok, de becsületemre mondom megcselekedem. Szegény Szilárd erdő részét is őrzésre elvállalom.

Örömtelien elmosolyodott erre Tivadar arca, mert hát Gáborért nem kár. Kezet adott rá. Mikor kitódultak, mint barom a karámbul, az ujjonnan lett faőrök látják, hogy Szegény Szilárd ott ül a hivatal hideg lépcsőjén. Ügyet sem vetve rá némán elmentek mellette, azaz hogy egy valaki mégis ügyelt rá:

– Mit csinálsz itt Szilárd? Meggyullad a tüdőd! – szólította meg Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor.

– Protestálok.

– Mi ellen?

– Hogy engem szánt szándékkal, családostul megfagyasztanak a nemes urak.

– Az ellen nem így kell protestálni! Menj haza és hozd ki a siserehadadat az én erdőrészembe; de fejszéstül ám.

Szegény Szilárd nem kérdezett semmit, hanem hazarohant és a mindenhunnan kölcsönkért fejszékkel felfegyverezve a gyerekeit, fél pillanat se telt bele megjelentek Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor erdő részében.

– Látod ott azt a részt Szilárd? – mutatott Gábor az erdő egy kurta kanyarodó szegletibe.

– Látom.

– No, azt kellett volna neked vigyázni. No, azt vágjátok, hanem aztán szépen összerakjátok nekem a rönköket!

Csattogott a fejsze egész álló nap. Hólyagosra dörzsölte a nyele a tenyereket. Duhogott a föld a recsegve omló fák súlyától. Szorgos hangya módján dolgozott a gyerek had. Osztottak, szoroztak, gallyaltak és a rönköket olyan pásszentosan összeillesztették, hogy sirva fakadt örömében, aki arra ránézett. Addig erre, addig arra, hogy eltűnt az a kis erdő szeglet.

– No, Gábor, most csak azt az egyet mond meg nekem, hogy hogy kerül ez az én udvaromba?

– Arra neked ne legyen gondod, hanem most menjetek haza és imádkozva várjátok a jó szerencsét.

A kisbíró két pandurral járt ellenőrizni esténként a faőröket, hogy jól végzik e azok a dolgukat, hát majd szörnyet halt, mikor meglátta, hogy a Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gáborra bízott erdőség majd fele hiányzik.

– Te Gáspár! Te kutya fattya! Hol az erdő?! – kiáltotta éktelen haragra gerjedve Tivadar.

– Hát itt! – lapogatta meg Gábor a mögötte lévő rönköket – Gondoltam így szépen összerakva könnyebb lesz őket megőrizni, mint amúgy szanaszét az erdőben.

– Te Gáspár! – fújtatott bikamód a kisbíró – Pandúrok huszonötöt a hátára a legvastagabb vesszővel!

Miután a pandúrok elvégezték Gabornyiki Nyiki Nyaki Gáspár Gábor gyóntatását az így szólt, jobban mondva nyöszögött:

– Nu, most hogy így megfizettem a fa árát, nem adnánk-e azt a szegényeknek, ha nagy jó uraméknak úgysincs más teendőjük vele, mint beszekerezni a faluba.

Úgy is lett. Másnap reggelre szekerek hosszú sora Szegény Szilárd utcájába hordta a fát, amin a kifüggesztett papiros a következőket hírdette: „Szabad a vásár! Hordják kendtek! A polgármester ajándéka a falu szegényeinek.”

Így esett, hogy azon a télen Kossuthfalván senki sem didergett.