A zárt ablak eső foltos üvegén átszűrődő nap fényében porszemcsék keringenek. Körbeölel és megfojt az allergia szorítása. Teremtéstörténetünk alapja kiszárítja a torkot, eltömíti az orrlikakat. Nem kínoz, csak irritál. Nem elviselhetetlen, csak zavaró a folytonos jelenléte. Olyan, mint az a rokon, aki nem elég, hogy hívatlanul érkezik és nem csak, hogy nem hozott semmit, de még haza sem akar menni. A por állandó, a világunk egyetlen örökké való eleme. Nyugtalan ha megbolygatják, elül, ha nem háborgatják. Pont úgy, mint amikor a világtörténelem ismeretlen lapjaira új fejezetet írt fel a dinoszauruszokat fejbe kólintó égi kődarab. Miután a robajlás alábbhagyott és a teremtő pusztulás pora leülepedett egy új korszak vette kezdetét, csak a mindent ellepő por maradt a régi. A por egyetemes elsöprő erejével még a porszívó képezte vákuum sem bír el, akkor meg mégis mit várok a tüdőmtől.