Dús lombkoronájú fákkal övezett rét közepén állt egy barátságos aprócska ház. Ablakának kosarában parasztmuskátli fehér szirmainak lágy szövetét rongyolta a szél. Kócos fején, csálén álló cserepek tetején vastag ajkú kormos kémény karikaformájú fekete füstöt pöfékelt a sötét türkizkék fátyolfelhő cikázta égboltra.

A kémény torkán keresztül kúszó füst végén, bütykös fahasábon pattogó láng melegénél szőrös ajkú, vastag markú legény falatozott. Rövid élű, kígyó fejet formáló, faragott szárú bicskája buzgón nyeste a száraz, vörös kolbászhúst, amit egy-egy hébe-hóba bekapott szalonna falat zsírjával tett sikamlósabbá. Úgy elmerült az evésben, hogy izzadtság cseppektől gyöngyözött a homloka. Eperpálinkától mámoros szén fekete szembogara korcs kutyájának izgalomtól lüktető bolyhos farkára tévedt. Lökött neki egy kolbász karikát. A kutya örömében táncolt, ugrándozott. Majd nedves orrát a jutalom falat hűlt helyéhez tuszkolva, csurgó, nyállal telt pofával, huncut pajkos tekintetével kizsarolta a következőt a kutya cirkuszi komikusokat is meghazudtoló színészi játékán égdöngésként hahotázó gazdájától.

A ház falának biztonságát lélekfagyasztóan mély, öblös ugatás rázta meg. A legény elhalkult. Megremegett. Félt.

Korcsát maga mellé parancsolva, minden bátorságát összeszedve kiment az udvarra. Munkához látott egy zabolátlanul hagyott ágas-bogas meggyfa tövében. Gödröt ásott. A gödör mélyére egy lábat, majd egy másikat dobott. Ezt követte két pár kéz, egy az ijedtségtől eltorzult arc, egy felhasított torzó és pár méter bél.

A legény bár nem látta értelmét, hiszen közel és távol már egyetlen egy lélek sem élt, mégis eltemette az öreg gazdasszonyt. Valahogy keresztényi kötelezettségének érezte.

A fáradtságtól nyirkos tarkóját megcsapta az este hideg lehellete. Hallgatva a ház ablakában tükröződő tűz fényének hívogató táncára a kunyhó felé somfordált. A hosszúra nyúlt sietős lépteit két kutya követte engedelmesen. Egy kolbászos ajkú kis korcs és egy nagyobbacska felhabzott szájú véreb. A ház ajtajában a vérebnek megálljt parancsolt, a korcsot viszont betessékelte a meleg szobába. Egyet lépett, kettőt fordult, a ház ajtaja újra feltárult. A legény egy kis szalonnát dobott a küszöbre, majd újfent eltűnt az ajtó mögött. A véreb egyhangúan bámulta a cafatokat. Az ajtóra pillantott. A fülét hegyezte. Odabentről jókedvű csaholást, fürge ujjak szőrt súroló simogatását hallotta. Egykedvűen nézett maga elé. Farkát eresztve puhán, lopva, halkan a küszöbre lépett. Felnyalta a pár darab szalonnát, majd összegömbölyödve pihentető pozícióba helyezte magát.

Másnap reggel pirkadatkor a legény tovább indult. Bevégezte a dolgát. Nem rabolni jött, elbújni a világ elől, az éhségét csillapítani, vagy a kéjes vágyait kiélni. A bosszú utáni negédes vágy hajtotta. A házikóban már nem maradt semmi, ami marasztalta volna. Egy az emlékeiben élő vörös hajú köpcös gyerek volt a konkrét úti célja, azonban fogalma sem volt arról, hogy merre induljon. Arra ment, amerre az orra vezette, vagy épp arra, amerre a táj szépsége kedvezett a szemének. Szerette a zsíros füvű úttalan dombokat; a moha nőtte fákat; a játékos mókusokat; a hangos varjakat; a kósza rigókat; a szenvtelen verebeket; az énekes cinegéket és a zümmögő rovarokat. A szívét elragadta a földes gazdák iránt érzett pálpusztai sajt szagú gyűlölete. A háborgó lelkét haraggal teletűzdelő gazdák bűne az volt, hogy egy talpalatnyi földterületet a magukénak mondhattak. A legény ugyanis gyűlölte a tájat felszabdaló kerítéseket. Gyűlölte annak a gondolatát, hogy bárki birtokolhatja, elorozhatja a lábától a szabadságot, hogy nem mehet arra, amerre akar, hanem csak arra, amerre lehet. Akként látta a világot, hogy ő még úgyis, mint e két eb gazdája, egy gazdább gazda kutyája.

Évekig vándorolt céltudatosan kóborolva talpa alatt koptatva a tájat.

Lakott házat sejtető csavaros füstoszlop kúszott a felhők közé. A legény a tarisznyájából falatozva napokig kémlelte az újonnan felfedezett házat és a körülötte lévő tájat. A két kutya a közelében csatangolt. Pont egy szólásnyi távolságra. A házikóból néha előbújt egy agancsos orrú, vézna ajkú, göcsörtös ujjú alig szőrszál apóka. Mást nem látott. Fát hasogatott, vagy épp a kútból vizet húzott. Nem volt kutyája, háztáji állata. Nem volt neki semmiféle társa. Bár az apó szorgoskodott a ház körül, a legény a régmúlt idők emlékképeinek a szemüvegén keresztül látta őt, szeplősnek, vörös hajúnak, köpcösnek és tizenéves gyereknek.

Egy nap, mikor delelőre rövidült az árnyék hossza és a bácsika az udvarában tett-vett, a legény közelebb lopózott a kutyáival. Elszántan, tettrekészen, az izgatottságtól cserepes szájjal parancsot kurjantott a levegőbe, miközben a hajlott hátú öregemberre mutatott. A véreb az apónak rontott. Könnyedén földöntötte a tollpihe testet. A feje a földnek koppant. A szemeiben kifordult a helyéről a világ. A véreb megkapta a nyakát. A torkára szorított. Megfogta. Nem engedte. Az öregember esetlen, töröttszárnyú galambként verdesett az elgyengülő erőtlen kezeivel. A térde vonaglott. A sarkával lyukat fúrt a vödörből kilöttyent kúti víztől nedves talajba. Érezte, ahogy öregségének fájdalma elhagyja testének minden egyes porcikáját. A semmivé múló zsibbadtság először a láb ujjbegyeiben jelentkezett. Felkapaszkodott a lábszárán a csípőjére, onnan pedig befúrta magát a gerincvelejébe. Elérte a szívét. A lelke kilépett.

A legény borzongató, félelemittas kéjes örömmel nézte a kutya már élettelen testre záródó állkapcsát. A lazacot fogó medvére emlékeztette a látkép. Felnevetett. Hányt. Köpött egyet, majd föltépte a házikó ajtaját.

A korcsával játszott a szobában, mikor meglebegtette a levegőt a véreb felharsanó jelzése. Felengedett a szorítása. A legény megnyalta a repedezett ajkait. Egy szívként lüktetett a teste. Egyszerre csodálta és rettegte a saját kutyáját. Csodálta az engedelmességét, rettegte az ösztönös képességét. A korcsra nézett és arra gondolt, hogy ez is kutya, az is kutya, de amaz kutyább.

Az udvaron a kút mellett gödröt ásott, hogy eltemesse a tetemet. A gondolatai szétfeszítették a koponyáját, fejfájássá nehezedtek. Fájdalmának lüktetésében megelevenedtek a feledni kívánt emlékképei. Az ostorcsapások a hátán. A furkósbotütések az oldalán. A repedt bordáinak a nyilallásai, a légszomja és a mindent felemésztő tűz.

A korcsot szerette. Magát látta benne. Az elesettet. A szánni valót.

A vérebet rettegte. Dermedt, rideg félelemmel töltötte el a kutya néma, nyugodt engedelmessége. A korcs játékosan pajkos zabolátlanságából semmi sem volt meg benne. Azért taszította a kutya látványa, mert a múltjára emlékeztette. A vérebre nézett és Hans jutott az eszébe. A vörös hajú, szeplős arcú, köpcös ujjú, zsíros farú, kapafogú kis Hans. A gazda legkisebbik fia gyakran szórakozott azzal, hogy ráuszította a vérebet. Ő lélekszakadva, ziháló mellkassal, lüktető vénákkal loholt, ahogy csak a lába bírta. Amikor a véreb már arra készült, hogy leterítse, mint egy apró vadat, Hans elkurjantotta magát és a véreb megállt. Kővé dermedt, pont úgy, mintha összeakadt volna a tekintete a mitológiai Medúzáéval, mintha sosem lendült volna mozgásba, mintha a gyilkos ösztönei sosem kerítették volna a hatalmukba. A legény emlékezett rá, mikor ott állt felette a véreb a fogait vicsorítva. A legény emlékezett rá, mikor parancsszóra a fenevadból aranyos jószággá vedlett. Hans sosem bántotta a testét. Sosem ért hozzá. Ő a lelkét kínozta. Nem úgy, mint Björn, a gazda legidősebb fia.

Björn előszeretettel használta széknek, és amikor összerogyott a hatalmas, széles vállú izmos test alatt, alaposan ellátta a baját. Néha puszta kézzel, néha ostorral, néha furkósbottal. Björn a testét kínozta.

Egy-egy ilyen Björnnel terhelt csípősebb nap után, mikor sebeit nyalogatva kucorgott az istállóban a szalmán, felkereste a gazda neje, akinek a nevét elhomályosította a pillanatnyi kedvessége, mert csak a gyötrelmeink pillanatait vagyunk képesek tisztán felidézni. A szép és a jó elsatnyul, míg a kín megmarad örök emlékeztetőül. A gazda neje csípős kenőccsel kenegette a sebeit. Megitatta. Megetette. Lázát csillapította. A legény nem tudta felfogni, hogy ennyi jó, hogy hozhat ennyi rosszat a világra. A gazda neje a lelkét és a testét is gondozta.

A gazdasszonya egyszer arra is rávette, hogy megszökjön. Lábai fürgén rótták a távolságot. A tanyáról már majdnem a szomszéd faluba ért, mikor egy a mellkasát szorongató furcsa érzés kerítette hatalmába. Bűntudat. A hazafelé vezető úton… Haza, hiszen nincs is otthona. Nincs semmije. A szülei eladták a gazdának egy marék gabonáért. Ínséges idők járták a tájat. Hol vannak? Meghaltak? Ki tudja. Minek menjen hozzájuk, ha egyszer már megszabadultak tőle. Ő csak egy éhes száj. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal takarta be magát az istálló kazalba hányt szalmájára telepedve.

Ekkor szegődött először mellé a véreb. Sántikálva. Ütlegelés nyomait magán viselve. Hans? Björn? Őmiatta más szenvedett.

Ő másnap kapta meg a verést. Jantól, a gazdától. Jan nem tudott a szökésről. Jant nem érdekelte a legény sorsa. Jant csak az foglalkoztatta, hogy a fiai abba hagyják a károgást. A károgás forrása pedig a legény volt. Ezért a dühe és a büntetése is a legényre korlátozódott. A verés után alig tudta magát visszavonszolni az istállóba. Átölelte a szalmaközé bújt vérebet és aludt. Mélyen. Azt sem vette észre, amikor a gazdasszonya ott járt, amiről csak a véreb által megcsócsált hátrahagyott ételmaradványok tanúskodtak.

Nem is olyan távolról nyüszítést hallott. Összeszedve minden erejét a hang irányába ment. A véreb követte. Kisvártatva meglátta Larst, a gazda középső fiát. Lars közömbös volt a legény iránt. Olyan magának való fiú volt. A legénnyel csak akkor találkozott, ha valahol mindkettejüknek ott kellett lennie.

Lars különös élvezettel szerette nézni az állatok szenvedését. Már nyolc éves korában ő vágta le a csirkéket a vasárnapi húsleveshez. A kifröccsenő vér látványa, a kezei közt vergődő aprócska test extázissal töltötte el. Míg más gyerekek kártyákat, játékokat, növényeket, bogarakat és sok ezerféle más dolgot gyűjtöttek, addig ő kóbor állatokat. Szó se róla, bogarak gyűjtögetésével is foglalkozott, de azok csekély vonaglása és furcsa színezetű leve nem elégítette ki a halál arca utáni vágyakozását. Lars látni szerette volna azt, aki elragadta az ő szeretett nagyapját. Változatos fogásokkal próbálta magához csalogatni a kaszást. Felakasztott macskák, felgyújtott macskák, kiéheztetett macskák, megfojtott kutyák, agyonvert kutyák, karóba húzott kutyák… Szemei, mint csecsemő az anyatejet, mohón itták a kínt.

Lars guggolt valami felett. Elmélyült a saját világában. Azt sem vette észre, amikor a legény fölé hajolt. Lars összekötözött egy korcsot. A lábait, az állkapcsát. Lars kezében bicska volt. A tehetetlen testen apró, nem halálos, de fájdalmas vágások nyomai látszottak.

A legény elborzadva félrelökte Larst és a korcs kötelékeihez kapott. Lars artikulátlan ordítással, mint aki nem önmaga, a legényre támadt. Felborította. Kimozdította az egyensúlyából. A legény még időben eltudta kapni Lars kezét, így a döfés megállt a levegőben a torka fölött. Lars nem gondolkozott, nem taktikázott és visszavonulót sem fújt. Szeme fehérje vörösen izzott az eszét vesztett dühtől. Húsos ajkai közül az ordításába keveredett nyálfoszlányok repültek szét. Fogai összekoccantak, mikor erőt vett magán és felső testének a súlyát is ráhelyezte a bicskára. A legény érezte, amint az izmai megadják magukat. Látta a pengét a torka felé közeledni. A szeme sarkából ekkor vette észre a vérebet. Elkurjantotta a parancsszót, hátha neki is engedelmeskedik. A véreb pedig megtette, amire kérte. átharapta Lars torkát.

Összefonódott a sorsuk. Lars erejét vesztve vonaglott. A legény eltolta magától a haláltusáját vívó testet. Ujjait karvalyként a pezsgő, szél táncoltatta zsíros gyepbe vájta. Pár métert kúszott levegőért kapkodva. A feje üres volt, a gondolatai elnémultak. Feltérdelt. A szemében meglódult a világ. Eldőlt. Zihált. Feltápászkodott négykézlábra. Öklendezni kezdett. Hányt. Köpött egyet. Úgy érezte, mintha időtlen időkig lett volna ebben a pozícióban.

A tudatát újra elöntötte az értelem.

Hátrasandított. A véreb Lars nyakára volt akaszkodva. Kiverte a hideg verejték. Lars irányába kapott a kezeivel. Négykézláb mellé iramodott. Meglökdöste, húzta-vonta a vérebet. Annak azonban nem engedett fel az állkapocs szorítása. A legény hiába csapott a hátára, hiába ütlegelte, kurjantott parancsszavakat a levegőbe, semmi sem történt. Lars ott feküdt előtte üveges szemekkel, átharapott torokkal egy alvadó vértócsában.

Szűkölést hallott. Fájdalom suhant át az agytekervényei közt, mikor eszébe jutott az összekötözött korcs. Az arcát egy pillanatra eltemette a tenyerébe, majd egyre indulatosabban kezdte el csapkodni a pofazacskóit, mindaddig, míg azok vörösek nem lettek. A ritmikus ütlegelés ismerősen csípős érzése visszazökkentette a hisztéria mezsgyéjéről a valóság őrületébe. Megragadta Lars rövid élű faragott szárú bicskáját és a korcshoz kúszott. A korcs felszabadulva a kötelékei súlya alól, hirtelen megmarta a kezét, mielőtt eliszkolt volna.

A legény felállt, a lelke összeroskadt. Megindult az aranysárga napsugarakkal összeszőtt látóhatár irányába. Először csak téblábolva vánszorgott, majd egyre jobban felgyorsultak a léptei, míg végül azon kapta magát, hogy lélekszakadva rohan. Hova?

Megtorpant. Kimerülten a földre huppant. Hátradőlt. A mellkasa lüktetett. A szíve erőteljesen buffogott. A talajt átjáró zörejét ritmikus patadobogás tompította el. Felkapta a fejét és megpillantotta a lóháton sebesen közeledő Jant. A lova patái alatt a véreb táncolt. Úgyfestett, mintha elakarná tiporni. A véreb azonban olyan volt, mint a kitárt ujjakkal markolt víz, az utolsó pillanatban eltűnt a patkók alól. Elhozta hozzá a kutya.

A legény felpattant és szökni próbált a rétet övező dús lombkoronájú fák felé.

A paták dobogásának a ritmusa hirtelen megbicsaklott. Jan irányt változtatott. A legényre rontott. A véreb három lóhossznyi távolságot tartva Jantól egy félkört leírva közeledett a legény felé, aki már-már eggyé vált a széllel. Mindhiába. Tompa ütés érte a tarkóját. Előre repült. Az álla a földbe fúródott, a kezei hátra csapódtak. Jan lóról pattant alakja küklópikus mítikus falként magasodott fölé. A legény felé rúgott, aki a lábfejébe vágta Lars bicskáját. Jan felordított, majd összecsattintotta az állkapcsát. Az orrcimpája megfeszült. Újból rúgott. A legény hátra bicsaklott. Az állkapcsa kiakadt. A fülében megkondultak a harangok. Jan kitépte a lábából a bicskát. Egy pillanatra ledermedt, mikor meglátta a faragott kígyófejet, saját keze munkáját, Larsnak adott ajándékát.

A legény szavakat suttogott. A véreb Janra rontott. Jan védekezőleg felkapta a kezét. A véreb az alkarjába mart. Jan a földhöz csapta, maga alá gyűrte és átvágta a nyakát Lars bicskájával. A szeme villámot vetett a legényre, aki mint egy hernyó próbált meg távolodni tőle. Jan elkapta a lábát. A lóhoz vonszolta. Leakasztotta a nyeregtáska köré font kötelet, majd hurkot vetett a legény lábára, míg a másik végét a csúcsos nyeregkápához erősítette. Lóra pattant. A sarkait a ló szűgyébe nyomta. A ló szapora léptekkel hazafelé indult, maga után vonszolva a tehetetlenül vergődő legény testét.

A legény meglehetősen tompán érzékelte a világot. Látta az őt körülvevő szürke árnyak vészjósló mozdulatait. Érezte a húsába maró ütéseket és rúgásokat, azonban a fájdalom helyét egy a testét keresztül-kasul átjáró furcsa áramlás váltotta fel, ami hol kellemesen lazítóan meleg volt, hol meg vértrázóan hideg. Az ütlegelések egyre erőteljesebbé és ütemesebbé váltak, ezzel egyhangúlag az áramlás is egyre intenzívebb lett. Mindez egészen addig tartott, amíg magába nem burkolta a tudatát a sötétség. Tudta, hogy még él, azonban azt is érezte, hogy életének lángja már csak pislákol lelke kályhájában. A sötétségből megrendítően nyugalmas csönd áradt, ami átfonta a derekát, gyengéden cirógatta a mellkasát és sejtelmesen a nyaka köré tekeredett. Már-már egészen átadta magát ennek a természetfeletti érzésnek, amikor is sipító fájdalom járta át az agya minden egyes szegletét. Meglátta a gazdasszonyt, amint az hideg kúti vizet spriccel az arcába egy vödörből. Hildének hívták. Most már tökéletesen emlékezett a nevére. Látta ahogy fröcsög Hilde szája. Pont úgy szálltak szét belőle a nyáldarabok, mint Larséból, mikor delejes őrületében fölé tornyosult a kezében tartott bicskával. Nem hallotta a hangokat. A fülében vad szél csapkodta folyó vize hullámzott. A csuklóit kötések szorították. A teste nyúzásra váró őzként volt fellógatva. Hilde arcát Björné váltotta fel. Lars bicskáját a hasfalába mártotta és szakavatott módon egy darabon lehántotta róla a bőrt. Hilde sót hintett a feltárulkozó húsra. A legény artikulátlanul felordított, vonaglott, remegett, patakokban csordogáló vérébe vizelet és fekália foszlányai keveredtek. Elerőtlenedett és elalélt.

Hasított fa, száraz rőzse, zsír és szalma szaga csapta meg az orrát. Lába mocorgása lánc szemeket csörgedeztetett. Hans kezében tűz világlott, ami alá szállt és vadul belemart a legény fekhelyeként szolgáló száraz tűzrevalóba. A felcsapódó füst égette a légcsövét, a hő pirította a bőrét. Ordított, de a hangok valahol elakadtak a torkában. Könnytelenül és hangtalanul zokogva vergődött, mígnem újfent magához nem ölelte a sötétség. Ezúttal már nem engedte el.

Fekete hamu, egy koponya, néhány csont és porc maradt belőle. A hamut fodrozta a feltámadó szél. Felkapta és a dús lombkoronájú erdő fái felé sodorta. A korcs mélyet szippantott a levegőbe. Nedves orccimpái rángatózni kezdtek. A szőre felborzolódott, miközben átjárta a kín illata. A csatangolásnak indult csöppnyi tappancsai felhagyva a kóborlás céltalanságával szembe fordultak a széllel. Vad vihar tombolása vette kezdetét. Táncot járt a fény az égen. Mammák csörtették az égi ostoraikat, miközben csüngő gömbölyded dús keblükből záporozva megindult az élet forrása.

A korcs vörösses bundáján folyót formáltak a cseppekből lett gyöngyök találkozásai. A szegyét tarkító fehér fodros szőrét latyakba toppant mancsával felvert sárfoszlányok színezték. Rendíthetetlenül lökte magát előre, mígnem hátsó lába a csákjáig nem süppedt a feliszaposodott talajban. Egy pillanatra eltöltötte a nyugtalanító határozatlanság. Megtorpantotta az elé boruló nehézségekből fakadó szívébe szökött bizonytalanság.

A vihar ágon ragadott egy fát és ropogós keringőre hívta. Egészen levette a lábáról. Majdnem a korcs ágyékára pottyantotta, ha azt időközben nem hajtotta volna előre erejének utolsó forgácsa. Mancsa puha párnája alig láthatóan lökte előre a megkínzott testét a lába alól kicsúszó talajon. Míg végül nem maradt semmi más, mi mozgathatta volna, mint az akarata. A világot felszántó örvénylő áradat közepén egy pillanatnyi nyugalomra lelt, mikor elérte a célját, a szag forrását.

Egy iszapba süppedő koponya nézett farkasszemet vele. A csonton megtapadó sár már-már hús és inak látszatát keltették. Egyre mélyebbre süllyedt, pár pillanattal később már teljesen betemette a természet.

A korcs felnyüszített és vadul kaparni kezdte a sikamlós talajt. Az eső alábbhagyott. Előbukkant egy maszatos fej. Tovább kapart. Már csak szitált az ég. Kibukkant egy váll és egy összegubódzott hát. A kifehéredett felhők apró pamacsokra foszlottak. Előkerült két ágyékig húzott térd. Kisütött a nap. A korcs csaholt. Izgatottan csóválta a farkát. A test megmozdult. Levegőt vett. A tüdeje kitágult. Felordított, mint aki először jött a világra. Négykézlábra támaszkodott. Hányt. Köpött egyet. Okádéka formát öltött. A véreb bukkant ki belőle.

Csapzott lábai lassan megindultak az elmúlt égzengés áztatta talajon. Kezdetben csak húzta-vonta magát, mint aki elfelejtett járni. Karjai erőtlenül himbálóztak a teste mellett. Újra fel kellett fedeznie a porcikáit. El-el nézegette az ujjait. Egymás után többször is számba vette őket, megvizsgálva minden egyes bütykét és hajlatát. Ahogy számolt, úgy peregtek el a feje felett a napok. Nem érezte az idő múlását. Számára a pillanat egybe olvadt az örökkévalósággal. Az árnyéka hol nőtt, hol rövidült, néhol meg beleveszett az égboltozatot ölelő fák bozontos lombkoronájának a sötétjébe. A kutyák folyton a lába körül táncoltak. Nem hagyták el. Nem hagyták magára.

Ismerős istállóhoz ért. Petróleum lámpa világánál Jan matatott a lova körül. Mikor Jan megérezte a jelenlétét hirtelen hátrafordult. Jan arcán kiült a rémülettel átitatott döbbenet. Hátrahőkölt. A lába megbicsaklott. A szalmával terített lócitromos padlóra huppant. Bor bíbor arca elsápadt, az ajkaiból kifutott a vér. Az apróvá görnyedt termetes alak belefakult az istálló hamuszürke gerendáiba. Hirtelen a kefét, amivel az imént még a lova hátát suvickolta, hozzávágta a sáros alakhoz. Ebben a pillanatban, még mielőtt teljesen felocsúdhatott volna, a véreb átharapta a torkát. Jan elterült, mint egy zsák krumpli. Mozdulatlan testére rátelepedett a nehézkes nyugalmat hozó halál.

Magára öltötte Jan ruháit. A vállára vetette Jan tarisznyáját, amiben fellelte Lars faragott bicskáját, egy kis madár látta szalonnát,valamint egy gömbölyded cipó maradványait. Csippentett a kenyérből, bár nem kínozta éhség. A szájába tette a falatot, amit úgy öntött el a kovászos kelt tészta sós íze, mint ahogy egy zuhatag mossa ki az alatta megbúvó sziklákat. Bár nem kívánta az ételt, a táplálék ízének semmihez sem fogható intenzitása további falatok elmajszolására ösztökélte. Miután behabzsolta a tarisznya tartalmát Jan meztelen tetemére tévedt a tekintete. Ásót ragadott a fészerből, majd kivonszolta Jant a közeli mezőre. Hányt, köpött egyet, majd eltemette a hullát. Kisvártatva a gazdát kereső kiáltások hallatszottak a lakóház felől. Eddigre azonban már bevette magát a rengetegbe. Leült egy kidőlt fa göcsörtökkel gyötört törzsére, hogy megpihenjen. Alig hogy lehunyta a szemét a nyár őszbe fordult. Betakarták a rozsda barna levelek, ezt követően a hó, míg újból ki nem patakzottak a tavasz lila előhírnökei, az ibolyák. Ott ült, a fatörzsnek dőlve, álomba szenderedve, ölében a két kutyájával.

Megsímogatta a korcs bundáját a nap. Felállt. Megrázta magát. Nyújtózott egyet, minekután megnyalogadta a gazdája arcát, aki a medvékhez méltó álomból derülve talpra szökkent és a nyakába kapta a vidéket. Oda is benézett, amiről azt sem tudta, hogy létezik. Azonban hiába baktatott egyfolytában éjjel és nappal, hegyeken és vizeken át, mire az esztendő letelt a lába visszavitte az ismerős erdő ismerős fái közé. Mindegy volt, hogy merre indult és meddig jutott, az esztendő végeztével a göcsörtös törzsnél találta magát.

Ki tudja hány év telt el. Ő maga nem számolta. Nem érezte az idő súlyát, csak a külvilág változásásaiban figyelt fel annak a múlására. Abban, hogy Björn arcát kikezdték a ráncok és hogy alig gyerek pulyák rohangáltak körülötte. Minden évben, mikor visszatért, távolról figyelte a családot. Látta Björn házasságkötését, Hans irigységét, a feleség bájait, Hilde gondjait, fiai zabolátlan kegyetlenkedéseit.

Látta őket élni. Együtt. A maguk módján ugyan, de együtt. Letagadhatatlanul egy család voltak. Ő maga meg egyedül maradt. Máskor is egyedül volt, de mióta kilépett az élők világából, valahogy másképp tört rá a magány. Nyugtalanítóbb, a borongós, napsütetlen erdő mélyénél is sötétebb volt. Az emlékezés nélküli elmúlás gondolata félelmet ültetett a lelkébe. Olyan félelmet, ami ellen már nem tehetett semmit. Ült némán, erdőmély rejtekén és figyelte őket. Bensőjét egy vulkán katlanában forrongó láva módjára égette egyetlen egy gondolat, a bosszú. Az élettelen életét a köztes világunkhoz kötötte a bosszú fonala, a cél. A cél, amit bevégezve, végre meghozhatja számára a végső megnyugvást. Ugyanis már kínnak érezte az ittlétet. Az amit korábban áldásnak vélt, hosszú évek múltán átokká satnyult.

Második létezésének volt egy, számára röpke pillanat, mikor nem érdekelte, nem foglalkoztatta a cél. Sőt mi több, teljesen le is mondott róla. Szakadékba ugrott. A teste azonban nem tört össze. Felnyársalta magát egy faággal. Ugyanakkor, azonkívül, hogy ideiglenesen mozgásképtelenné vált a testéből kiálló hosszú ág miatt, semmit sem ért el. Bicskájával nyakát, sőt fejét szegte. Látta önmagát elhullani. Egy pillanat múlva újra egyben volt mindene. Egyetlen egy dolog változott meg csupán csak körülötte, szűkült az a távolság, amit szabadon bejárhatott anélkül, hogy a megszokott erdőbeli helyén kötött volna ki. Az a különös erő, ami a mostban tartotta egyre inkább éreztetni kezdte vele, hogy dolgavégezetlen, hogy neki célja van, illetve neki cél rendeltetett. Odáig fajult a dolog, hogy már csak egészen a ház körül flangálhatott. Érezte az akadékoskodó tetteinek az értelmetlenségét, így hát erőt vett magán és beleállt sorsa folyamába.

Egy derűlátó szerdai napon, mikor piac volt a legközelebbi faluban, Hilde egyedül maradt otthon Björn gyerekeivel. A vígan pöfékelő kémény elárulta a gazdasszony konyhai foglalatosságát. Paprikás illata szállt a szélben. Készült az ebéd. Méghozzá csirkéből, amit a kétlábú jószágok megfogyatkozott állománya jelzett. Björn gyerekei az istálló körül fogócskáztak. Egyszercsak megrázkódott a szalmakazal az istálló falának a tövében. Egy jámbor tekintetű korcs pajkos pofája bukkant elő belőle. Elragadta őket a félelmet nem ismerő gyermeki kíváncsiságuk. Húzták a korcs fülét. Tűrte. Rángatták a lábát. Tűrte. Borzolták a szőrét. Tűrte.

Az egyikőjük felrepült. Feje majdnem az épület egyik gerincét alkotó szabadon hagyott gerendába koppant. A lába járt, futásnak indult talpa azonban nem toppant talajra. A korcs bundájába csimpaszkodó testvére először felnevetett, majd elöntötte a szemét a rémület. Nem a vergődő test haláltusájának a látványától, fel sem fogta a helyzet súlyosságát, hanem a kezében kötelet tartó idegentől. Az arcát egyszerre ülte meg a testvére „komédiáján” felcsattant mosoly és a jöttment okozta ijedtség. E két egymástól távol eső érzelem torz fintorából már nem tudott felocsúdni. A véreb könnyedén a földre terítette és átharapta a torkát. Testvére még javában rúgta az égi port, mikor belőle már rég elszállt az élet.

Kisvártatva Hilde hangja hallatszott. Hangos volt, mint a delet jelző templomi harangok. Ebédre hívta a pulyákat. Nem látta őket. Nem hallotta őket. Egyre idegesebb lett. Fenyegetőzve, ordibálva a keresésükre indult. Játéknak hitte az egészet. Az istállóhoz érve összeroskadt. Megmozdult alatta a föld. Összeomlott a világa. Odakúszott az egyikhez, a másikhoz. Cirógatta a hajukat. Csókolgatta arcukat. Úgy jajgatott, hogy a kövek is sírva fakadtak.

Felragyogtak az első csillagok, mikor Björnék hazaértek.

Hilde addigra elsírta az összes hangját. Hangtalanul, néma, összefüggéstelen szavakat mormolva csapkodta magát a földhöz. Kezeit imára kulcsolta.

Björn nézte, de nem látta, illetve nem akarta látni ezt a pszichedelikus jelenséget. Minden egyes idegsejtje tiltakozott a hihetetlen látvánnyal szemben. Azonban egyre inkább úrrá lett a szemein a józanság. Szekrénnyi teste megroggyant. Öklével a falba vágott, ugyanakkor ez sem tudta megállítani a térdeit. Féltérdre zuhant. Eközben a felesége őrjöngve sikoltott. Tébolyultan rázta az anyósát. Hans megszorította a báttya válát. Szótlanul állt. Mit is mondhatott volna.

Björn megpróbált felállni. A végtagjai sehogy sem akartak engedelmeskedni neki. Az istálló falát támasztva, sokadik próbálkozásra tudott csak felegyenesedni. A bánat helyét a szívében egy szempillantás alatt átvette a féktelen düh. Kitépte a felesége karvaly szorításából az anyját. Megrázta, mint Jézus a vargát, de az sehogyan sem akart magához térni. Elkezdte pofozni. Egyre nagyobb intenzitással, ha Hans nem lépett volna közbe, talán agyon is ütötte volna. Félre lökte mindkettőjüket. Petróleum lámpát gyújtott és megindult az erdőbe. Maga sem tudta, hogy merre. Maga sem tudta, hogy hova. Csak azt, hogy minek. Azért, hogy agyon csapjon bármit, ami odakint él és mozog. Céltalan haragjának a tüze a lámpásának a fényénél is erőteljesebben izzott. Eszébe jutott az apja, Jan, akit szintén abban az istállóban ért utol a végzet, legalábbis az utána maradt árulkodó jelekből akkor erre következtetett.

Egy eldőlt kiszáradt fa göcsörtös törzséhez érve megállt pihenni. A holdfénybe meredve esküdözött, hogy nem hagyja el ezt a világot úgy, hogy meg ne bosszulná a fiait, ha már az apját nem sikerült. Hajnalig kóborolt a fák között. Úgy érezte ezt kell tennie, mert ha az események közelében maradt volna, nem tudott volna uralkodni magán.

Hat izzó szempár követte távolról a sötétség leplébe burkolódzva. Egy korcs, egy véreb és egy tettrekész ember. Bármily kedvező is volt az alkalom Björn gyertyavilágának a kioltására, visszafogta magát. Úgy érezte, hogy még nem jött el a megfelelő pillanat.

Enyhült a bensőjét emésztő borzongató érzés. Szertefoszlottak az elméjét ködbe borító hideg bosszúra szomjazó gondolatok. Úgy tapasztalta, hogy visszakapta a lába viszonylagos szabadságát is, mivel Björnt követve messzebb jutott, mint az utóbbi időben bármikor. Alig hallhatóan fellélegzett. Újra önmagának érezte saját magát. Erdei rejtekéből figyelte azt, hogy miként foszladozik szét a család szövete.

Björn és a felesége tajtékzott a dühtől, aminek a céltáblájává Hilde vált. Olyannyira, hogy sokszor csak Hansnak köszönhette, hogy életben maradt, míg egy nap Björnék elüldözték a családi birtokról. Hans szerzett neki egy barátságos aprócska házat, vastag ajkú kéménnyel, ahol eljátszadozhatott a parasztmuskátliaival.

Björn napközben folyamatosan az erdőt járta, miközben csillapíthatatlan haragját pálinkába folytotta. Válogatás nélkül itta a szeszes italt. Nem számított neki semmi, csak az, hogy a nap végére elhalkuljanak a gondolatai.

Björn egyébként sem volt egy jámbor ember, de ilyen öntudatlanra itt állapotban igazán előjött belőle a legrosszabb énje. Tört, zúzott. Leginkább a feleségét, aki vígasztalhatatlan bánatára Hans karjaiban lelt vígaszra. Nem sok idő telt bele és Björn magára maradt. Délceg alakja összetört, megfakult árnyéka sem volt egykori önmagának.

Björn részegen tombolt, mikor a kutyákkal övezett kísértete megjelent előtte a torzonborz képével. A meglepetés ugyanakkor kölcsönös volt, mert bármily ködfoltossá is vált Björn emlékezete, valami csoda folytán a legény képe megmaradt benne. Björnben a rémület helyét átvette a felismerésé. A legény felé hajította az épp a keze ügyében lévő baltát, ami beleállva annak a vállába a földre lökte azt. A kutyák mozdulatlanul hagyták sodródni az eseményeket.

Björn nehézkesen közeledett a földön fekvő testhez. Mikor kitépte a vállából baltát, hogy miszlikbe aprítsa azt a legény kinyitotta a szemét és az arcába nevetett. Björn apró cafatokká szabdalta a legény testét.

A legény másnap újra eljött hozzá. Björn pedig újra péppé verte.
Harmadnap eltemette.
Negyednap elégette.
Ötödnap a darabjait szétszórta a vidék hét különböző pontjára.
Hatodnap lelocsolta a hamvait szentelt vízzel.

Hetednap elétérdelt. Az arca kisimult, elmúltak róla a bánat, a düh és a gyötrelem ráncai. Rendbe tette magát. Legszebb ruhájában várta a legényt. Megértette, hogy ez a történet csak egyféleképpen érhet véget. Felszegte a fejét. Nem nézett a legény szemébe. Várt. Füttyszó hallatszott. A halál dallama. Björn eldőlt, mint egy darab fa. Torkát a véreb átharapta.

A legény emlékezett még rá, hogy hova temette Jant. Hányt. Köpött egyet, majd munkához látott. Miközben dolgozott azt érezte, hogy a lelke egyre könnyebbé válik, mintha megszabadulna a benne lévő ocsmányságtól.

A korcs vakkantásai rángatták ki az emlékek zúgó áradatából. Hilde házából a lába Hanséhoz hozta. Ahol itt a gémeskút mellett állva, Hans és Björn feleségének a sírja fölött bevégezte a feladatát. A gondolatai nem is annyira a saját jövőbeni sorsa fölött kattogtak, mint egy óra rugós gépezete, hanem afölött, hogy vajon mi vezethetett odáig, hogy a fizikai erőszakot kerülő Hans arra vetemedett, hogy megölje a nőt. Tétovázott egy darabig a kérdés felett, majd vállat vont és megindult előre. Jól tudta, hogy a lába úgyis oda viszi, ahol lennie kell.

Ismerős fák közé ért. Kisvártatva a göcsörtös törzsű, száraz, kidőlt fát is felfedezte. Érezte ahogy a teste elnehezedik. Roppantul nagy fáradtság tört rá. Lehuppant a száraz törzs tövébe. Félelemittas várakozással tekintett a jövőbe. A véreb az ölébe tette a fejét. Ennyire jámbornak és szeretnivalónak még sohasem tűnt. A korcs egészen az ölébe telepedett. A legény érezte, ahogy a testét magával ragadja a szél. A véreben pedig látta is az elmúlás mindent maga alá seprő homokszemcséit. Nem maradt belőlük semmi más, csak egy marék por, egy sírkővé dermedt korccsal a tetejükön, egy piros kalapos gombákkal szegélyezett körben, pont ott, ahol ez a történet elkezdődött.